A várhegy korai története  A vulkáni bazaltkúpon ülő vár északi oldalaGeológia

A vár egy körülbelül 340 millió évvel ezelőtt, a kora karbon korban kialudt vulkán bazaltdugóján épült. A tengerszint fölé 120 méterre emelkedő várhegy déli, nyugati és északi oldalát szinte függőleges, 80 méteres sziklafalak határolják, a csúcs megközelítése csak a keleti, lankásabb domboldalt igénybe véve lehetséges. A várat szinte bevehetetlenné tevő elhelyezkedés azonban nehézségekkel is együtt járt. Ezek közül az egyik legkomolyabb a vár, de különösen a belső várudvar vízellátásának megoldása volt. Ostromok idején ez szinte végzetes helyzetet teremtett, különösen az 1573-as hosszú ostrom alatt, mikor a laktanya teljesen víz nélkül maradt.

A kezdeti időszak emberei

Már a 2. század közepéről találhatunk olyan feljegyzést, amely a várhegy lakott voltára utal.[1] Klaudiosz Ptolemaiosz a votadin-ok egyik településéről szólva, úgy fogalmaz, hogy azt a rómaiak „Alauná”-nak, „sziklás helynek” nevezték, és ez lehetett a várhegy legkorábbi ismert neve.[2]

Andrew of Wyntoun, a skót történelem egy korai krónikása Orygynale Cronykil (Eredeti krónika) című művében „Ebrawce”-re (Ebraucus), a legendás briton királyra úgy hivatkozik, mint aki „byggyd Edynburgh”, azaz felépítette Edinburgh-t.[3] Egy még korábbi angol krónikás, Geoffrey of Monmouth (kb. 1100 – kb. 1155) szerint Ebraucusnak húsz feleségétől ötven gyereke volt, és ő volt az alapítója „Kaerebrauc” (York) és „Alclud” (Dumbarton) településeknek, valamint az úgynevezett „Szüzek várának”.[4] John Stow (kb. 1525 ‑ 1605) szerint Ebraucus építette időszámításunk előtt 989-ben „az Edenbrough-nak nevezett Szüzek várát”.[5]

A „Szüzek vára”, vagy Castell Puellarum megnevezés használata a 16. századig általános volt.[6] Feltűnik I. Dávid és utódai okleveleiben is,[7] bár eredete homályba vész. William Camden 1607-es Britanniá-ja annyit jegyez meg, hogy „a britek Castle Myned Agnednek hívják, a skótok szerint a neve Maidens Castle vagy Virgins Castle, bizonyos pikt királyi vérből származó fiatal szüzek után, akiket ott tartottak a régi időkben”.[8] A 17. századi Richard Hay, a tanult régész szerint apácák egy csoportjáról volt szó, akiket elűztek a várból, és kanonokokkal váltották fel őket, mondván, hogy alkalmasabbak a katonák közti életre.[9] Ezt a történetet azonban kétes hitelességűnek tartják az akadémikus Daniel Wilson és későbbi követői.[10] Lehetséges, hogy a név az Artúr-mondakörben szereplő „kilenc szűz” típusú történetekből eredeztethető, s kapcsolatban lehet azzal a legendával is, mely szerint a helyen egykor a tündér Morgain la Fee egyik szentélye volt.[11] Később Szent Monennáról is említik, hogy templomot épített Edinburgh-ban, Dumbartonban és más helyeken, és talán ő is egyike lehetett a kilenceknek.[12] A rejtély még egyszerűbb feloldása, hogy a Maiden Castle nem is a szüzek várát, hanem egyszerűen szűz várat, azaz olyan erődítményt jelent, amelyet erővel sohasem vettek be.[13]

Egy, az 1980-as évek végén, a vár területén elvégzett régészeti kutatás eredményei megerősítették, hogy a területen emberek éltek a bronzkor utolsó, vagy a vaskor első periódusában, így valószínűleg ez a táj Skócia legrégebben lakott vidéke.[14] Az ásatások eredményei azonban ahhoz már nem voltak elégségesek, hogy egyértelmű következtetésekre lehessen jutni a legkorábban itt lakó népek azonosítását illetően.

A vaskorra vonatkozó régészeti bizonyítékok már sokkal meggyőzőbbek. Korábban azt tartották, hogy a Skócia középső részét elfoglaló skót törzsek nem, vagy alig használták a várhegyet. A közelben folytatott ásatások azonban viszonylag nagy kiterjedésű élőhelyeket tártak fel, és úgy vélik, hogy ezeket a településeket a várhegy közelsége miatt választották a lakók. Az 1980-as évekbeli kutatásokból arra következtetnek, hogy a sziklán egy körülzárt erődítmény helyezkedett el, melynek akkor csak a széleit sikerült megtalálni. A házmaradványok emlékeztetnek a korábban Northumbriában talált votadin házakra.[15]

Az ásatás egyértelmű bizonyítékokat szolgáltatott arra nézve, hogy a hely az 1. és a 2. századtól lakott volt, egyezően Ptolemaiosz „Alauná”-ra való hivatkozásával. A feltárt maradványok között nagy mennyiségű rómaiaktól származó anyag volt található, közöttük edények, bronzeszközök, ékszerek. Ez arra utal, hogy a votadinok és a rómaiak között kereskedelmi kapcsolatok voltak Julius Agricola észak-britanniai hadjáratától kezdődően és folytatódva Antoninus falának megépítéséig, mikor a rómaiak átmenetileg letelepedtek Cramond (jelenleg Edinburgh északkeleti külvárosa) környékén. A települések jellege nem tisztázott, de Driscoll és Yeoman úgy véli, hogy a lakosok úgynevezett „broch”-okban (csak a mai Skócia területén található kerek kőépítmények) élhettek.[16] Arra nincs bizonyíték, hogy a rómaiak a várhegyet is elfoglalták, mint tették azt a közeli Traprain Law nevű, ugyancsak erődöt tartalmazó heggyel.[17] E ponttól kezdve komoly bizonyítékok tanúsítják a várhegy lakott voltát egészen napjainkig, bár a lélekszám időről időre változott.

A korai középkor  Yr Hen Ogledd, avagy „A régi Észak.” Britannia északi részének térképe (57. sz.)

A vár nem bukkan fel a kortárs történeti feljegyzésekben, Ptoleimaiosztól körülbelül 600-ig. Akkor, egy briton nyelvű eposz, az Y Gododdin, említi Din Eidyn-t, „Eidyn erődjét”.[18] A poéma a gododin-ok királyának, Mynyddog Mwynfawr-nak[19] és harcosainak állít emléket, akik egy évig lakomáztak erődjükben, majd útra keltek, hogy megvívjanak az angliusokkal a jelenlegi Yorkshire környékén. Bátorságuk és vitézségük ellenére a britonok vereséget szenvedtek.

Az ír krónikák szerint 638-ban, az Y Gododdin-ban megénekelt eseményeket követően, az angliusok Szent Oswald vezetésével megostromolták Etin-t és legyőzték a gododinokat.[20] Az Edinburgh körüli területek ezzel a Northumbriai Királyság részévé váltak, mely a 10. században, mikor az Annals of Clonmacnoise című ír krónikafordítás szerint Angliai Athelstan „kifosztotta az Edinburgh-i Királyságot”, beolvadt az Angol Királyságba.[21] Az angolok később visszavonultak és Edinburgh környéke Skócia részévé vált Indulf (uralkodott: 954–962.) királysága alatt.[21]

A régészeti bizonyítékok bizonytalanok, a meghatározó időszakra vonatkozóan elsősorban a szemétdombokban talált maradványokra hagyatkoznak, nincsenek építészeti emlékek. Kevés következtetés vonható le a települések jellegére vonatkozóan, azonban a megkutatott hulladékhalmokban talált leletek arra utalnak, hogy a római kor óta folyamatos volt az emberi jelenlét.[22]

A késő középkor

Az Edinburgh várára utaló első dokumentált hivatkozás a skót krónikás, John Fordun egyik, III. Malcolm király haláláról szóló beszámolójában található. A tudósítás szerint a király özvegye, a későbbi Skóciai Szent Margit, a „Szüzek várában” tartózkodott, mikor hírt kapott férje 1093 novemberében bekövetkezett haláláról. Fordun azzal folytatja a krónikát, hogy Margit napokon belül belehalt a bánatba, és Malcolm fivére, III. Donald ostrom alá vette a várat. Igaz, Fordun krónikája legkorábban a 14. század végén keletkezett, míg a csaknem kortárs Turgot püspök, Szent Margit életének megörökítője, egy szót sem ejt a várról.[23] III. Malcolm és fia uralkodása alatt az edinburgh-i vár az egyik legmeghatározóbb skót királyi központtá vált. Malcolm fia Edgar király a várban halt meg 1107-ben.[24]

Malcolm fia, I. Dávid kétségkívül legjelentősebb hozzájárulása Edinburgh királyi központtá tételéhez az általa véghezvitt adminisztrációs reformban nyilvánult meg.[25] 1139 és 1150 között – a skót parlament előfutáraként – Dávid nemeseket és egyházi vezetőket gyűjtött össze a várban. Az épületek és védművek valószínűleg fából épültek,[26] bár két 12. századi kőépítményről is tudomásunk van. Ezek egyike, a Szent Margit-kápolna mindmáig ott áll a sziklán. A másik egy Szűz Máriáról elnevezett templom volt, mely a Skót Nemzeti Katonai Emlékhely helyén állt.[26] A felső udvar déli részét, ahol jelenleg a Crown Square található, csak a 15. században építették be. Úgy tűnik, hogy a legkorábbi épületek a szikla északi részén helyezkedtek el, a kápolna épületének környékén. Ez arra enged következtetni, hogy a kápolna egy, a 12. században végzett erődítési munkálatok során létrehozott, négyszögletes kőtorony egyetlen megmaradt darabja.[27] A torony kialakítása hasonló lehetett a Carlisle várában találhatóéhoz, melyet I. Dávid 1135 után kezdett építeni.[28]

1174-ben Dávid utódát I. Vilmost (uralkodott: 1165−1214) az 1174-es alnwicki csata során elfogták az angolok. Arra kényszerült, hogy szabadon bocsátása fejében aláírja a „falaise-i szerződés”-t, mellyel átadta II. Henrik angol királynak az edinburgh-i várat Berwick, Roxburgh és Stirling várával egyetemben. A várban 12 évig, 1186-ig az angolok tanyáztak, ám ekkor angol menyasszonya, a II. Henrik által kiválasztott Ermengarde de Beaumont hozományaként ismét Vilmos birtokába került.[29]

A skót függetlenségi háborúk

Egy évszázaddal később, III. Sándor halálával megüresedett a skót trón. I. Eduárd angol királyt jelölték ki, hogy döntsön a koronára pályázók között, ő azonban visszaélve a lehetőséggel, megkísérelte saját magát Skócia legfőbb urává tenni. A tárgyalások során Eduárd rövid ideig Edinburgh várában lakott, ahonnan kincseket és az országra vonatkozó értékes dokumentumokat hurcolt magával Angliába.[29]

1296 márciusában Eduárd megtámadta Skóciát, kirobbantva ezzel az első skót függetlenségi háborút. Edinburgh vára hamarosan – három napos ágyúzást követően – angol ellenőrzés alá került.[30] 1300-ban egy 325 fős, nagy laktanyát alakítottak ki benne.[29] I. Eduárd iparosmestereket hozatott fel a walesi várakból, köztük Thomas de Houghtont és Herefordi Walter mestert. Mindketten a század első éveiben utaztak Walesből Edinburgh-ba.[31] Eduárd 1307-es halálát követően azonban csökkent az angolok Skócia feletti ellenőrzése. 1314. március 14-én Thomas Randolph, Moray 1. grófja egy meglepésszerű éjszakai támadással visszafoglalta a várat. A vakmerő tervet harminc körültekintően kiválasztott emberre alapozták, akiknek vezetője egy bizonyos William Francis volt, aki gyerekkorát a várban töltötte. A csapat nagy nehézségek árán megmászta az északi sziklafalat és meglepte a laktanyát. Robert de Bruce király haladéktalanul elrendelte a védművek lerombolását, hogy megelőzze azoknak az angolok általi visszafoglalását.[32] Nem sokkal ezt követően Bruce seregei biztos győzelmet arattak a bannockburni csatában.

Bruce halála után III. Eduárd angol király elhatározta, hogy diadalra viszi nagyapja tervét, ezért támogatta Edward Balliol-nak, a korábbi skót király, János fiának trónra vonatkozó követelését az ifjú II. Dáviddal, Bruce fiával szemben. 1333-ban betört az országba és ezzel kezdetét vette a második skót függetlenségi háború. Az angol erők 1335-ben újra elfoglalták, majd ismét megerősítették Edinburgh várát[33] és 1341-ig megszállás alatt tartották. Ekkor William Douglas, Douglas 1. grófja vezetésével a skótok megtámadták a várat. Douglasék a laktanyába ellátmányt szállító kereskedők ruhájába öltözve lepték meg a védőket. Egy szekeret leállítottak a kapuban, így azt nem lehetett becsukni. Egy, a közelben elrejtőzött nagyobb csapat ekkor berohant és csatlakozott hozzájuk, a vár pedig kezükre került.[29] A száz főnyi angol katonaságot mind egy szálig lemészárolták.[33]

A Dávid-torony és a 15. század

Az 1357-es berwicki egyezménnyel lezárultak a skót függetlenségi háborúk. II. Dávid visszanyerte hatalmát és hozzáfogott az edinburgh-i vár újjáépítéséhez. Az erőd a kormányzás fő székhelyévé vált.[34] A Dávid-torony építése 1367 körül kezdődött el, de a mű még befejezetlen volt, mikor a király 1371-ben meghalt a várban. Utóda, II. Dávid uralkodása alatt készült el, valamikor az 1370-es években. A torony a jelenlegi Half Moon Battery (Félhold-bástya) helyén állt és függönyfalak kötötték össze a kisebb, kerek, 1375 és 1379 között épített Kapitány-toronnyal, mely a ma látható Portcullis Gate (ejtőrácsos kapu) helyén állt.[29][35]

 Az edinburgh-i vár középen a Dávid-toronnyal, ahogy 1573-ban, a hosszú ostrom idején kinézett.

A 15. század elején, IV. Henrik angol király uralkodása alatt, egy újabb angol invázió során ostrom alá vették a várat, azonban az utánpótlás elmaradása miatt az ostromlók visszavonultak.[29] 1437-től William Crichton lett a várkapitány,[36] akit nem sokkal ezt követően Skócia lordkancellárjává neveztek ki. Megkísérelte megszerezni a kormányzói címet is, ennek érdekében gyengíteni kívánta a királyság legbefolyásosabb főnemeseinek, Douglas grófjainak hatalmát. 1440 novemberében meghívta várba a 16 éves William Douglast, a 6. grófot, valamint öccsét Davidet. Ami ezután következett, azt csak „fekete vacsora”-ként emlegetik. A két fiút koholt vádak alapján, a 10 éves II. Jakab skót király jelenlétében lefejezték. A Douglas család támogatói ezt követően megostromolták a várat, jelentős sérüléseket okozva.[37] Az események után, az 1430-as években folytatódott a vár bővítése. Királyi lakosztályokat építettek, elkészült a későbbi palota-blokk központja és 1458-ra létrejött a nagyterem is. 1464-ben a vár megközelíthetősége is javult, megvalósult a jelenlegi északkeleti feljáró út.[35]

1479-ben Alexander Stewartot, Albany hercegét börtönözték be a Dávid-toronyba testvére, III. Jakab király elleni összeesküvés miatt. Neki sikerült megszöknie, ugyanis őrei berúgtak, maga pedig egy ablakon át kötélen leereszkedett.[37] Franciaországba, majd Angliába menekült, ahol szövetséget kötött IV. Eduárd királlyal. 1482-ben bevonult Skóciába Richárd, Gloucester hercege (a későbbi III. Richárd) kíséretében, egy angol sereg élén. Elfoglalta az Edinburgh-i várat és két hónapra bebörtönözte a skót királyt.[37]

A 15. század során a várat egyre növekvő mértékben fegyverraktárként és fegyvergyárként hasznosították. Az első ismert fegyverbeszerzés 1384-ben történt, a „Mons Meg” néven elhíresült ágyut pedig 1457-ben szállították Edinburgh-ba.[38] Az ágyúgyártás első említése 1474-ből származik. 1498-ban Robert Borthwick ágyűöntő mester bronzból öntött ágyúkat Edinburgh-ban.[39] A Borthwick keze alatt dolgozó skót és európai kovácsokkal 1511-re Edinburgh-ban volt Skócia legfontosabb öntödéje, kiszorítva a vezető helyről Stirling várát. Borthwicket 1512-ben kinevezték „a király ágyúinak öntőmesteré”-vé.[40] Az ő műhelyéből származtak a skót zászlóshajó, a Great Michael ágyúi, valamint a „hét nővérnek” (Seven Sisters) nevezett ágyúüteg, amelyet az angolok szereztek meg a floddeni csatában, 1513-ban. Ez utóbbiakat erőteljes és szép fegyverekként festi le egy velencei szerző.[41] 1510-től holland fegyvermesterek korai kézi tűzfegyvereket, muskétákat készítettek a várban.[42] Borthwick Flodden után is folytatta tevékenységét, számtalan fegyvert készített, azonban ezek egyike sem maradt ránk.

Mindeközben a királyi család egyre több időt töltött a Holyrood-apátságban, a Royal Mile nevű út túlsó végén. A század vége körül IV. Jakab király rezidenciális célokra létrehozta a Holyroodhouse-palotát az apátság mellett, így a vár szerepe királyi lakóhelyként folyamatosan csökkent.[37] IV. Jakab azért még felépítette a nagytermet, amit 1511-ben fejeztek be.[35]

A 16. század és a „hosszú ostrom”

1513. szeptember 9-én IV. Jakabot megölték a Flodden Field-i csatában. Félvén, hogy az angolok kihasználják pillanatnyi előnyüket, a skótok sietősen falat húztak Edinburgh köré és megerősítették a vár védelmi rendszerét. 1514-ben egy Antoine d'Arces nevű franciát kértek fel az erődítési munkálatok megtervezésére.[43] Három évvel később – biztonsági okokból – a várba költöztették az akkor csak ötéves V. Jakab királyt.[37] 25 évvel később, Jakab halála után, a korona az ekkor alig egyhetes lánya, Stuart Mária fejére került. Újabb angol inváziók következtek, ugyanis VIII. Henrik király megpróbált egy dinasztikus házasságot ráerőltetni Skóciára. A támadások során az edinburgh-i vár jórészt érintetlen maradt.[35] A hadjáratokat követő újabb erődítési tevékenység során itáliai mintára egy csillag alakú sarokbástyát építettek, e típusból brit földön az elsőt. Tervezője egy olasz mérnök, Migliorino Ubaldini volt, aki II. Henrik francia király udvarában dolgozott.[44] Stuart Mária édesanyja, Lotaringiai Mária, aki 1554 és 1560 között a régensi szerepet töltötte be, a várba költözött és ott is halt meg.[37] A következő évben lánya, Mária visszatért Franciaországból, hogy megkezdje uralkodását.

A katolikus Mária királynő uralkodását gyengítették a befolyásos protestáns skót nemesek közötti viszályok és villongások. 1565-ben Mária feleségül ment Henry Stuarthoz, Darnley urához és a következő évben, az edinburgh-i vár egy kis szobájában világra hozta gyermekét Jakabot, aki később mind Skócia, mind Anglia királya is lett. Mária uralkodása azonban már a végéhez közeledett. Három hónappal azt követően, hogy 1567-ben meggyilkolták a férjét, Henriket, hozzáment James Hepburnhöz, Bothwell 4. grófjához, akit sokan a gyilkosság egyik elkövetőjének tartottak. A nemesség jó része fellázadt ellene, elmozdították a trónról és Loch Leven várába zárták. Innen megszökött és Angliába menekült, a nemesek egy része pedig továbbra is hűséges maradt hozzá. Edinburgh várát a várkapitány, James Balfour átadta James Stewartnak, Moray 1. grófjának, aki korábban Mária trónról való lemondását szorgalmazta, az idő tájt pedig a csecsemő I. Jakab nevében a hatalmat gyakorolta. Moray Sir William Kirkcaldyt tette meg várkapitánnyá.[37]

 Korabeli rajz részlete az edinburgh-i várról az 1573-as ostrom idején. Jól láthatók rajta a vár körül telepített ütegek.

Kirkcaldy ugyan megbízható katonája volt a régensnek, azonban miután Moray 1570 januárjában gyilkosság áldozata lett, az ő király iránti hűsége is kezdett lanyhulni. A két uralkodó támogatói között váltakozó erősségű polgárháború bontakozott ki és 1571 áprilisában a király emberei előtt behódolt Dunbarton vára. Stuart Mária titkárának, William Maitlandnek a hatására Kirkcaldy köpenyeget fordított, elfoglalta Edinburgh várát és városát Mária számára, az új régens, Matthew Stewart, Lennox 4. grófja ellenében.[45] Az ezt követő „hosszú ostrom” két év alatt sem hozott végleges megoldást. Az ellenségeskedések májusban kezdődtek, a város egy hónapig tartó ostromával, majd egy újabb, rövidebb ideig tartó támadással folytatódtak októberben. A blokád és a csetepaték folyamatosak voltak, és Kirkcaldy sem hagyta abba a vár megerősítését. A királypártiak I. Erzsébet angol királynőhöz fordultak segítségért, mivel hiányt szenvedtek a vár bevételéhez szükséges pénzben és tüzérségben, továbbá aggódtak, hogy Kirkcaldy támogatást kap Franciaországból. Erzsébet követeket küldött a várba és 1572 júliusában megszületett a békekötés, a blokádot feloldották. A várost átadták a királypártiaknak, míg Kirkcaldyék megtarthatták a várat.[46]

1573. január elsejével véget ért a fegyverszünet, Kirkcaldy pedig lőni kezdte a várost. Lőszerből azonban akadozott az utánpótlása és hiába állt a rendelkezésére 40 ágyú, a kaszárnyában csak hét tüzér tartózkodott.[47] A királyi erők, élükön a legújabb régenssel, James Douglasszel, Morton 4. grófjával, már kovácsolták a terveket a vár ostromára. Sáncokat ástak a vár körül és megmérgezték a Szent Margit-kutat (St Margaret's Well).[48] Februárra Stuart Mária minden más támogatója behódolt a régensnek, de Kirkcaldy az ellenállás mellett döntött, dacára a várban kialakult vízhiánynak. Tovább folytatták a város bombázását, számtalan civil életet kioltva. Kirkcaldy népszerűtlenségét csak fokozta, hogy emberei egy kitörés során felgyújtottak 100 házat a városban, majd tüzeltek mindenkire, aki menekülni akart a lángok közül.[49]

Áprilisban egy nagyjából 1000 katonából álló angol csapat érkezett a városba William Drury vezetésével. Őt 27 ágyú követte Berwick-upon-Tweedből,[50] köztük egy olyan, melyet az Edinburgh-i várban öntöttek és az angolok a floddeni csatában zsákmányoltak.[37] Az angol csapatok egy ütegállást építettek a várhegynél, közvetlenül a keleti fal mellett, valamint öt másikat északról, nyugatról és délről. Május 17-ére elkészültek és kezdetét vette az ágyúzás. A következő 12 napban körülbelül 3000 golyó találta el a várat.[51] Május 22-én ledőlt a Dávid-torony déli fala, a következő napon a Kapitány-torony (Constable's Tower) is megadta magát. A romok elzárták a bejáratot, valamint a már korábban kiszáradt Elülső kut-at is.[51] Május 26-án az angolok megtámadták a Spur-t, a várnak a rombolások által már elzárt külső védelmi rendszerét. A következő napon Kirkcaldy tűzszünetet kért, hogy a megadásról tárgyaljon. Mikor egyértelművé vált, hogy nem kívánják szabadon engedni, az ellenállás folytatása mellett döntött, azonban a legénység lázadással fenyegette meg. Így aztán május 28-án beengedte az angolokat a várba, inkább nekik adva meg magát, mintsem a régensnek.[52] A vár George Douglas kezére került, aki a régens testvére volt, a legénységet pedig szabadon engedték.[53] William Kirkcaldyt, James nevű testvérét, valamint két ékszerészt, akik Mária királynő nevében pénzt vertek a várban, augusztus 3-án a piactéren felakasztották.[54]

Nova Scotia és a polgárháború  Sir William Alexander emléktáblája a vár előterében

A vár nagy részét a régens újjáépíttette, köztük a külső védműveket, a Félhold-bástyát és az ejtőrácsos kaput (Portcullis Gate). A munkálatok egy részét az a William MacDowall felügyelte, aki tizennégy évvel korábban a Dávid-torony felújítását végezte.[55] A Félhold-bástya lenyűgöző méretei ellenére a történészek szerint egy hatástalan és elavult tüzérségi védművé vált.[56] Ez talán az erőforrások hiányának is betudható, bár a bástya helyzete – eltakarva az öreg Dávid-tornyot és kihangsúlyozva a palota jelentőségét – határozott döntésre vall.[57]

A lebombázott palota-blokkot nem nagyon használták, különösen azt követően nem, hogy IV. Jakab 1603-ban elnyerte az angol trónt és elköltözött.[58] Jakab 1584-ben, majd később, 1615–1617 között felújíttatta, készülve Skóciai látogatására.[59] William Wallace építőmester és James Murray építész megalkották a két szoba mélységű épülettömbök korai skót példáját.[60] A keleti homlokzatot a város felé néző, három darab három emeletes erkélyes ablak határozta meg, mely azt tudatosította a szemlélőben, hogy az épület inkább palota, mintsem erődítmény céljaira szolgál.[61] Jakab látogatása alatt az udvartartás ugyan a felújított palotában helyezkedett el, a király azonban inkább Holyroodban aludt.[35]

1621-ben Jakab király William Alexandernek, Stirling 1. grófjának adományozta az Észak-Amerikában Új-Anglia és Újfundland között elterülő földdarabot , Nova Scotia néven. A telepek és az ültetvények támogatása érdekében 1624-ben létrehozták az új-skóciai baronetséget is. A baronet szimbolikusan megkapta annak a területnek „földjét és kövét” amelyen baronetsége elterült. Nova Scotia távoli volta miatt a jelképes átadásra az adományozó rendelkezése szerint sor kerülhetett akár Amerikában, akár „Edinburgh várában, mely Skócia legelőkelőbb és legfontosabb helye”.[62]

Jakab utóda, I. Károly angol király csak egyszer látogatott el a várba. 1633-ban részt vett egy vacsorán a nagyteremben, majd egy éjszakát is eltöltött a hegyen, mielőtt fejére tették volna a skót koronát. Ez volt az utolsó alkalom, hogy hivatalban lévő uralkodó a várban lakott.[37] 1639-ben, válaszul Károlynak a skót egyház megreformálására irányuló kísérleteire, polgárháború tört ki a királypárti erők és az úgynevezett covenanter-ek (a katolikus egyház és a „püspöki egyház” ellen szövetséget kötők) között. A szövetség pártján lévők, akiket Alexander Leslie vezetett, egy rövid ostromot követően bevették Edinburgh várát, bár az a berwicki szerződés-t követően, még az év júniusában visszakerült a királyhoz. A béke azonban rövid életű volt. A következő évben már ismét a covenanterek kezén volt a vár, igaz ezúttal három hónapig tartott az ostrom, melynek végére a védők teljesen kifogytak készleteikből. A külső védművek komolyan megrongálódtak és az 1640-es években le is bontották azokat.[35] James Grahamet, a királypárti parancsnokot 1650-es elfogása után a várban börtönözték be.[63]

1650 májusában a skót covenanterek szövetséget kötöttek II. Károly királlyal az angol parlamenterek ellen, akik az előző évben kivégezték I. Károlyt. Válaszul Oliver Cromwell támadást indított Skócia ellen és 1650 szeptemberében Dunbarnál legyőzte a szövetség-párti erőket. Edinburgh vára ismét három hónapos ostromot szenvedett el, amely további rongálásokkal járt. A várparancsnok, Walter Dundas ezredes behódolt Cromwellnek, annak ellenére, hogy bőséges készletek álltak rendelkezésére. Állítólag szándékában állt átállni a másik oldalra.[63]

 John Slezer rajza Edinburgh váráról 1675-benHelyőrségi erőd: Jakobiták és börtönlakók

A polgárháborút követő interregnum lezárultával, 1660-ban II. Károly lett Anglia és Skócia királya. Egyik első döntése az volt, hogy cromwelli mintára állandó hadsereget állít fel. Ettől kezdve egészen 1923-ig folyamatosan katonaság tanyázott az edinburgh-i várban. A középkori királyi várat laktanyává alakították, azonban továbbra sem szűkölködött politikai és hadi eseményekben. 1661-ben Archibald Campbellt, Argyll 1. márkiját zárták itt börtönbe, a királlyal való ellenségeskedés miatt. 20 évvel később a fia volt a várbörtön vendége, a vallásnak való ellenszegülés okán. Nővére szolgájának ruhájába öltözve ugyan megszökött, de a szabadságot nem sokáig élvezhette, mivel 1685-ben ismét a várba zárták, II. Jakab király elleni lázadás vádjával.[63]

Az 1688–89-es dicsőséges forradalom során II. Jakabot letaszították a trónról és száműzték az országból. Anglia új uralkodója III. (Orániai) Vilmos lett. A skót parlament ugyancsak hitet tett Vilmos mellett és elrendelte, hogy az edinburgh-i vár kapitánya, George Gordon, Gordon 1. hercege, adja át az erődítményt. Gordon, akit II. Jakab nevezett ki és katolikus hitű volt, visszautasította a követelést. 1869. március 18-án 7000 főből álló haderő vette blokád alá a várat, melyben mindössze 160 védő tartózkodott, és az ő egységüket is vallási viták csorbították. Március 19-én John Graham, Dundee 1. vikomtja felmászott a sziklákon, azzal a szándékkal, hogy Gordonnal tárgyaljon egy általa Jakab érdekében kirobbantani szándékozott lázadásról. Gordon visszautasította a város ágyúzását, annak ellenére, hogy az ostromlók már kisebb rongálásokat okoztak a védművekben. Bár Graham északon sikereket aratott, Gordon június 14-én, háromhavi ostromot követően feladta a várat, miután készletei fogytán voltak és 70 emberét is elveszítette.[64][65] Az 1707-es, Anglia és Skócia egyesülését szabályozó Egyesülési Törvény életbe lépését követően Edinburgh volt az egyike annak a négy skóciai várnak, melybe állandó katonaságot helyeztek.[66]

 Az edinburgh-i vár, előtérben a Nor Loch tóval, 1780. körül, (Alexander Nasmyth képe)

A várat kis híján elfoglalták az 1715-ös, James Stuartot, II. Jakab fiát, az Old Pretender-t („idős trónkövetelő”) támogató, első jakobita felkelés során. Szeptember 8-án, alig két nappal a felkelés kitörése után hozzávetőlegesen 100 főnyi felföldi jakobita, akiket James Drummond, Drummond 2. hercege vezetett, megpróbálta megmászni a sziklákat a laktanya néhány katonájának segítségével. A vár őrei által lebocsátott kötélhágcsók azonban túl rövidnek bizonyultak, az őrségváltást követően pedig riadót fújtak a várban. A felkelők elmenekültek, várbéli segítőiket pedig felakasztották vagy megkorbácsolták.[67] George Wade tábornok 1728-as jelentésében arról tudósított, hogy a vár védművei megrongálódtak és nem kielégítőek.[63] Az 1720-as és az 1730-as években lényegi erődítési munkálatokat végeztek, ekkor építették az északi és a nyugati oldal legtöbb tüzérségi állását és bástyáját. A terveket John Romer hadmérnök kapitány készítette, az építész pedig William Adam volt. Elkészült az Argyle-bástya, a Mills Mount-bástya, az alsó és a nyugati védőfal.[68]

A vár elleni utolsó katonai akciót az 1745-ös, újabb jakobita felkelés során hajtották végre. A támadókat Charles Edward Stuart, népszerűbb nevén „Bonnie Prince Charlie” („a csinos Károly herceg”), James Stewart fia vezette. Az várost sikerült harc nélkül elfoglalniuk, azonban a vár továbbra is a korosodó George Preston tábornok kezén maradt, aki nem volt hajlandó megadni magát.[69] Miután a jakobiták szeptember 21-én a prestonpansi csatában leverték a kormány csapatait, megpróbálták blokád alá vonni az erődöt. Preston válaszul ágyúzni kezdte a jakobita állásokat. Néhány városi épület leomlása és négy ember halála után a felkelők véget vetettek a blokádnak.[70][71] Mivel a jakobiták nem rendelkeztek tüzérséggel, nem tudták viszonozni az ágyúzást. Novemberben aztán felkerekedtek, Anglia felé vonultak, a várat pedig helyőrségre hagyták.[72]

A következő század során a vár pincéi különféle hadi események – a hétéves háború (1756–1763), az amerikai függetlenségi háború (1775−1783), a napóleoni háborúk (1803–1815) – foglyainak őrzését szolgálták.[73] Ez idő alatt több új épületet is felhúztak, közöttük lőporraktárokat, a parancsnoki házat, valamint új laktanyákat is.

A 19. századtól napjainkig  Az edinburgh-i vár 1845-ben (Horatio McCulloch) A Kút-torony 1789-ben

Egy 1811-ben történt tömeges fogolyszökés – a déli falba vágott üregen keresztül 49 rab menekült el – meggyőzte a hatóságokat arról, hogy a vár pincéi nem a legalkalmasabbak börtön céljaira. A funkciót 1814-ben szüntették meg[74] és a vár egyre inkább átvette a nemzeti emlékhely szerepét. 1818-ban Sir Walter Scott engedélyt kapott rá, hogy felkutassa a skót koronát, amelyet 1707-ben, az Angliával létrejött uniót követően elzártak. Az úgynevezett Korona-terem felnyitása után megtalálta a koronaékszereket, melyeket aztán egy shilling ellenében bárki megtekinthetett.[75] 1822-ben IV. György király látogatta meg a várost, így 1651 óta ő volt az első regnáló uralkodó, aki a vár területére lépett. 1829-ben visszatért Londonból a Mons Meg nevű gigantikus ágyú, majd az 1830-as években a palotát is megnyitották a nagyközönség számára. 1845-ben újra felfedezték a Szent Margit-kápolnát, mely évek hosszú során át raktárként funkcionált.[75] Az 1880-as években helyrehozták az Argyle-tornyot és a nagytermet, ez utóbbit ezt megelőzően laktanyaként hasznosították.[35] 1888-ban új főkaput építettek. A 19. század során több elképzelés is napvilágot látott a teljes vár skót reneszánsz stílusban történő újjáépítésére vonatkozóan, azonban mindössze a kórház épületét építették át 1897-ben.[35] David Bryce építész javasolta, hogy építsenek fel egy 50 méter magas tornyot Albert herceg emlékére, azonban az ötletet Viktória királynő ellenezte.[76]

1905-ben a vár feletti ellenőrzés a hadügyi hivataltól a királyi ingatlanokért felelős hivatalhoz került át,[77] de a laktanya egészen 1923-ig fennmaradt, ekkor a katonák átköltöztek a városban lévő Redford-kaszárnyába. A vár az első világháború során ismét börtönné vált, ide zárták be a szocialista David Kirkwoodot, a második világháború alatt pedig a Luftwaffe elfogott pilótáinak lett kényszerű lakhelye.[78] Mindmáig zajlik a várban néhány adminisztratív jellegű katonai tevékenység. A védett műemlékek közé tartozó épületet 1991 óta a Historic Scotland nevű szervezet üzemelteti.

↑ Harris, 11. o. ↑ Moffat, 268-270. o. ↑ Andrew of Wyntoun, Orygynale Cronykil of Scotland, szerk.: Masson, Rosaline (ed.): In Praise of Edinburgh, an Anthology in Prose and Verse. Constable and Co., 1. o. (1912)  ↑ Geoffrey of Monmouth, 78–79. o. ↑ Stow, John, Generale Chronicle of England, idézi Masson, 1. o. ↑ Potter, 12 o. ↑ Wilson (18879, 298. o. ↑ Camden, William. Lauden or Lothien, Britannia, angolra ford. Philemon Holland (1607)  ↑ Halkerston, 8–9. o.: Gillies, 3. o. ↑ Wilson szerint fráter Hay „apáca-históriáját nem alapozta meg más, mint a félrevezető castellum Puellarum elnevezés”. Wilson (1891), 1. k., 4. o. ↑ McKean (1991.), 1. o. ↑ Grant (kb. 1890), 15. o.: McHardy, 13–20. o. ↑ Potter, 141. o. ↑ Driscoll & Yeoman, 2. o. ↑ Driscoll & Yeoman, 222-223. o. ↑ Driscoll & Yeoman, 226. o. ↑ Lynch, 4. o. ↑ MacQuarrie, 29-30. o. ↑ Ez valószínűleg nem a király tényleges neve lehetett, hanem csak az uralkodóra használt jelző. A továbbiakért lásd: Koch „Thoughts on the Ur-Goddodin”, Language Sciences, 15 (1993), 81. o., és Isaac „Mynyddogg Mwynfawr”, Bull Board Celtic Studies, 37 (1990), 111. o. ↑ MacQuarrie, 37. o. ↑ a b Driscoll and Yeoman, 229. o. ↑ Driscoll & Yeoman, 227. o. ↑ Tabraham (1997), 13. o. ↑ MacIvor (1993), 30. o. ↑ See Lynch, 79–83. o. ↑ a b Tabraham (2008), 49. o. ↑ Fernie, 400-403. o. ↑ Tabraham (1997), 23. o. ↑ a b c d e f Salter, 46. o. ↑ Tabraham (1997), 56. o. ↑ Cruden, 70–71. o. ↑ Tabraham (2008), 50. o. ↑ a b Tabraham (2008), 51. o ↑ Lynch, 136. o. ↑ a b c d e f g h McWilliam, et. al. 85-89. o. ↑ Tabraham (1997), 91. o. ↑ a b c d e f g h i Salter, 47. o. ↑ Tabraham (1997), 76. o. ↑ Cruden, 206–208. o. ↑ Caldwell, 76–77. o. ↑ Cruden, 209. o. ↑ Caldwell, 81. o. ↑ Tabraham (1997), 102. o. ↑ Tabraham (1997), 104-105. o. ↑ Potter, 56. o. ↑ Potter, 105. o. ↑ Potter, 131. o. ↑ Potter, 121-122. o. ↑ Potter, 125. o. ↑ Potter, p.131 ↑ a b Potter, 137. o. ↑ Potter, 139-140. o. ↑ Gray, 45. o. ↑ Potter, 146. o. ↑ MacIvor (1993), 69. o. ↑ MacIvor (1981), 146. o. ↑ Howard, 35. o. ↑ Tabraham (2008), 55. o. ↑ Tabraham (2008), 52. o. ↑ Howard, 81. o. ↑ Howard, 38. o. ↑ McGrail, 91. o. ↑ a b c d Salter, 48. o. ↑ Gray, 59-63. o. ↑ Tabraham (2008), 58. o. ↑ Fenwick, 108. o. ↑ Gray, 65-66. o. ↑ Edinburgh Castle Batteries, Listed Building Report. Historic Scotland. (Hozzáférés: 2008. december 4.) ↑ Gibson, 30. o. ↑ Gibson, 38-42. o. ↑ Gray, 72. o. ↑ Gibson, 56. o. ↑ Tabraham (2004), 25–35. o. ↑ Tbraham (2004), 59-63. o. ↑ a b Tabraham (2008), p.60 ↑ Devine, 293. o. ↑ Tabraham (2008), 61. o. ↑ Tabraham (2004), 63. o.