A Havasalföldön és Moldvában kialakuló fejedelemségek a 14. században a Magyar Királysággal álltak hűbéri viszonyban, majd kivívták önállóságukat. A 16. századig független államok voltak, majd több mint három évszázadon át az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álltak, de belső autonómiával rendelkeztek.

A 19. század második felében a nemzetközi események következtében (krími háború) Havasalföld és Moldva nagyobb fokú autonómiához jutottak a Oszmán Birodalom keretében. 1859-ben a két terület nemzetgyűlése közös fejedelmének választotta Alexandru Ioan Cuzát, ennek következtében Románia 1862-ben Havasalföld és Moldva egyesülésével jött létre, mely a török birodalomban autonóm státuszt élvezett. A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herceget választotta fejedelemmé. Románia 1877-ben Oroszország oldalán belépett az orosz–török háborúba, és a török csapatok veresége után 1877. május 10-én parlamenti kiáltványban kinyilvánította állami függetlenségét, amelyet a San Stefanó-i béke révén az európai nagyhatalmak elismertek. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven az ország első királya lett, és – a román alkotmány szerinti korlátozott jogkörrel – 1914-ig uralkodott. Az I. világháborút lezáró békeszerződés értelmében Románia része lett a Magyarországtól elcsatolt Erdély, a Bánság (Bánát) keleti része, az Alföld többi keleti vidéke Máramarossal (Partium) és az ukrán Bukovina területének zöme, valamint a cári Oroszországtól elfoglalt, nagyrészt román lakosságú Besszarábia.

A II. világháború után az ország a Szovjetunió erős nyomása alatt a kommunista tömb része lett. 1965-től Nicolae Ceaușescu irányította az országot, aki a kifelé mutatott képpel szemben a belpolitikai életben több évtizedes személyi kultuszt és totális diktatúrát épített ki, aminek az 1989-es romániai forradalom vetett véget.