Az ókori Florentia rekonstrukciója

A régészeti leletek tanúsága szerint a mai Firenze területe már háromezer éve is lakott volt. A Mugnone és az Arno összefolyásánál kora vaskori település nyomait fedezték fel, a város központjában, a Piazza della Repubblicánál pedig ugyancsak ebből az időből származó temetőt.

Az i. e. 8-7. században a mai centrumtól északra, Fiesole (latinosan Faesule) területén az etruszkok egyik városa állt, mely az Arno eme szakaszán fekvő települések felett uralkodott. Temetőjük nyomait megtalálták a folyó bal partján, nem messze a Ponte Vecchiótól. Az etruszkok terjeszkedését Róma állította meg az i. e. 3-2. században. A rómaiak rendre meghódították a legfontosabb kereskedelmi csomópontokat, többek között a mai híd helyén volt egykori átkelőhelyet is. Sulla alatt az i. e. 1. században római kézre került a fiesolei fellegvár is. I. e. 59-ben Julius Caesar veterán katonái új coloniát létesítettek az Arno jobb partján. A Florentia (virágzó) nevet adták neki. Egy antik monda szerint a város nevét Fiorinus etruszk király után kapta, akit a legenda szerint a folyó partján temettek el. Egy másik szerint az Arno habzó vizéről (fluens), de létezik olyan legenda is mely szerint az Arno partján elterülő virágos mezők (flora) ihlették a rómaiakat a névválasztásban. Az elfogadott elmélet szerint a katonák jókívánságként adták a virágzó nevet városuknak, természetes óhajként, hogy új településük szépen kibontakozzék és virágozzék. A négyszögletű várost téglafallal vették körül és a derékszögben egymást metsző két főútja végén kapukat építettek. Ezt a városszerkezetet a középkori belváros is megőrizte. A két főútvonal a Cardo Maximus (ma Via Strozzi – Via degli Speziali – Via del Corso) és a Decumanus (ma Via Calimala – Via Roma) voltak. Az egykori római fórum helyét ma a Piazza della Repubblica foglalja el, a színház a Piazza della Signoria helyén volt, míg a közfürdők a mai Via delle Terme mentén. A város védőistene Mars volt, szentélye valószínűleg a mai baptisterum helyén állt.

 

Fiorentino d'oro

Annak ellenére, hogy a kereszténység már a 3. században elterjedt a városban, az első püspök említése csak 313-ból származik. Az 5. század népvándorlásainak pusztításai Firenzét sem kímélték: 405-ben a keleti gótok, majd 541-ben a Totila vezette gótok dúlták fel a várost. A hagyomány szerint Firenzét Nagy Károly építtette újjá, aki a 786-os év karácsonyát itt töltötte. Az ezredforduló idején őrgrófok uralkodtak fölötte. A helyiek különösképpen tisztelik Hugo őrgrófot, aki 1001-ben számos kiváltsággal ajándékozta meg a várost. A 11. század végén Mathild őrgrófnő a pápát támogatta a IV. Henrik német-római császárral vívott háborújában. Köszönetképpen az elkövetkezendő évszázadok során számos leánygyermeket Contessa (Grófnő) névre kereszteltek.

Attól kezdve a gazdag firenzei kereskedő- és bankárcsaládok egyre nagyobb befolyásra tettek szert és különböző hatalmi, politikai csoportosulásokba szerveződtek. Ezt a politikai helyzetet a történetírók a „tornyok társasága” (Società delle Torri) korszakának nevezik. A név azzal magyarázható, hogy annak idején minden nemesi család háza fölé egy-egy torony magasodott, mivel egyrészt nem volt elegendő hely terjeszkedésre a városfalakon belül, másrészt pedig kiváló védelmet biztosítottak a különböző pártok közötti villongások során. Ma már csak kevés torony őrzi ennek az emlékét, mivel vagy elpusztultak, vagy pedig a központi hatalom megszilárdulása miatt a tulajdonosok kénytelenek voltak lebontatni őket.

 

Itália államai 1050-ben

A 12. századtól kezdődően a város életében egyre fontosabb szerepet kapott a városi bíró, az úgynevezett podestà, aki nem lehetett helyi születésű, ezzel biztosítva elfogulatlanságát és tárgyilagosságát.

A 13. századra a hatalmi csoportosulások két tömbbe tömörültek: a pápát támogató és a német-római császár oldalán álló guelfek és ghibellinek pártjaira. Versengésük évszázadokon át nyugtalanságban tartotta nemcsak Firenzét, hanem Toszkána többi nagyobb városát is. A két párt közötti gyűlölet 1215 húsvétján robbant ki, amikor a guelf-párti Buondelmonti család egyik ifjú sarja megkérte a ghibellin-párti Amidei lány kezét. A sérelem miatt az Amideik az Uberti család segítségét kérték és meggyilkolták az ifjú Buondelmontit. A ghibellineknek 1249-ben sikerült kiűzniük a guelfeket a városból, de diadaluk rövid életű volt, hiszen a város környéki termőföldek, amelyektől Firenze gazdasága nagyban függött a pápához hű párt kezén maradtak. A guelfek 1250-ben visszatértek a városba. Ekkor megreformálták a városvezetést: a közösség élére a Signoria (városi tanács) által kinevezett Primo Popolót állították, a biztonság felügyeletére pedig egy Capitano del Popolót neveztek ki. A következő néhány évben Firenze virágzásnak indult, ekkor verték az első aranypénzeket, az Európában nagyra becsült fiorentino d'orókat, valamint sikerült meghódítaniuk Volterrát, San Gimignanót, Poggibonsit, de kiterjesztették befolyásukat Pisára, Luccára, Pistoiára, Arezzóra és Sienára is.

1260-ban a ghibellineket száműzték a városból és amikor ezek Sienába menekültek, a firenzeiek e közeli város falaiig nyomultak előre, de Montaperti mellett vereséget szenvedtek. A diadalittas sienaiak Firenze elpusztítását javasolták, de egy városához hű ghibellin tanácsára elálltak szándékuktól. Rövid hatéves ghibellin uralkodás után a hatalom ismét a guelfek kezébe került, akik alatt kiterebélyesedett a gazdasági és kulturális élet, ami Firenzét a késő középkor egyik legfontosabb európai városállamává tette.

1267-ben az újra uralomra jutott guelfek megválasztották Anjou Károlyt Signorénak 10 évre. Az idegen fejedelmek számára a megválasztásuk biztosította azokat a jogokat, amiket azelőtt a császárok gyakoroltak, és vicariusaik a kormányhatalmat a városi hatóságokkal együtt gyakorolták. Ez utóbbiakhoz tartoztak a 13. század közepe óta a 7 magasabb céh (bírák, posztókereskedők, pénzváltók, gyapjúszövők, selyemfonók, orvosok és gyógyszerészek, szűcsök) fejei is, akikhez később újabb 14 céh társult.

1282-ben a céhek kezükbe ragadták a hatalmat és azt főnökeik, Priori által Signoria néven gyakorolták is, a nemességet pedig szigorú törvényekkel, Ordinamenti della Giustizia, igyekeztek féken tartani. E célból eleinte 1000, később 2000 főből álló polgári őrséget állítottak fel. Ennek dacára a nemesek, akik a Neri e Bianchi („feketék és fehérek”) nevet vették fel, a 14. század elején új harcba kezdtek, amelyekben Dante guelf érzelmeiért száműzetéssel bűnhődött.[1] A szegényebb nemesi családok a magasabb céhekbe vétették föl magukat és így új arisztokrácia keletkezett, amelyhez az Acciajuoli, Alberti, Buonaccorsi, Perizzi stb. családok tartoztak. Az alsóbb néposztály, a popolo minuto a hivatalokból ezután is kizárva maradt. Mindez újabb viszályokat teremtett, sikertelen kísérlet maradt az is, hogy a békét idegen fejedelmek által akarták helyreállítani; végül ezek egyike, Gauti de Brienne, Athén hercege 1342-ben az alsóbb néprétegek segítségével felfüggesztette az alkotmányt. A következő évben elűzték, a hatalmat pedig a meggazdagodott kereskedőcsaládokból alakult oligarchia ragadta a kezébe.

A 13. század végén Firenze többször is háborúba keveredett Pisával, Luccával és Arezzóval, de a háborús pusztításoknál jóval nagyobb károkat okozott az Arno 1333-as áradása (mely az összes hidat elsodorta) valamint az 1348. évi pestisjárvány, amely megtizedelte a lakosságot. A város gazdaságának alapját továbbra is a bankok és a textilipar képezték, s a vagyon néhány befolyásosabb család kezében összpontosult, ami súlyos politikai ellentétekhez vezetett. Emiatt többször is lázadások, pártvillongások törtek ki. Mindezek ellenére a városban virágzott a kulturális élet és hamarosan az itáliai reneszánsz vezető városává nőtte ki magát.

1378-ban az alsó néposztály lázadása, a Tumulto dei Ciompi három évig tartó „népuralomra" vezetett. Ezt ismét az az arisztokrata párt semmisítette meg, amelynek élén az Albizzik álltak. Uralmuk alatt Firenze nagy virágzásnak indult; a milánói Viscontiak Nápolyi László ellenében győztek, 1406-ban Pisát, 1411-ben Cortonát, 1421-ben Livornót foglalták el. A gyors felvirágzás az alsóbb néposztály több tagját is gyorsan meggazdagította és befolyásossá tette; ezek közé tartozott a Medici-család is.

 

Firenze látképe 1493-ban

A Medici-család uralmának tulajdonképpeni megalapítója Giovanni di Bicci de' Medici (1360–1429) volt. Fiát, Cosimo de' Medicit (1389–1464) az Albizziak ugyan megbuktatták, de egyévnyi száműzetés után 1434-ben visszatért, és ettől kezdve igazi fejedelmi hatalommal kormányozta a várost anélkül, hogy a köztársasági államformát megsértette volna. A Milánó ellen viselt háborúit az Anghiari melletti győzelem fejezte be. 1454 áprilisában Milánó és Firenze megkötötték a lodi békét, augusztusban a Velencei Köztársaság bevonásával megalakították az Itáliai Liga nevű védelmi szövetséget, amelyhez 1455-ben a pápai állam és a Szicíliai Királyság is csatlakozott. A Liga fél évszázados stabilitást biztosított Itáliában. Cosimo pártfogása mellett a tudományok és művészetek virágzásnak indultak: Brunelleschi, Donatello, Masaccio, Fra Filippo Lippi, Michelozzo az ő részére dolgoztak; ő alapította a Platói Akadémiát és a Medici-könyvtárat. Halála után a nép a Pater patriae („A haza atyja”) névvel illette.

 

Itália 1494-ben

Az uralkodásban beteges fia, Piero de’ Medici (1416–1469) követte, őt pedig 1469-ben fia, Lorenzo de' Medici (1449–1492), akit il Magnificónak (a Fenséges) neveztek. Lorenzo mint államférfi, költő, és mint a tudományok és művészetek pártfogója halhatatlan hírre tett szert. Firenze lett az olasz szellemi mozgalom és művészet középpontja. A legkitűnőbb művészeken kívül a legjelesebb filozófusok is Lorenzo pompás udvarába gyülekeztek. Johannes Reuchlin Firenzébe jött, hogy görögül tanuljon. (A firenzei dialektus vált a mai olasz nyelv mintájává.) Lorenzo uralmát a Pazzi-összeesküvés sem tudta megtörni 1478-ban, bár öccse, Giuliano de’ Medici (1453–1478) áldozatul esett a merényletnek. A külső veszélyek ellen ügyesen megkötött szövetségekkel védelmezte magát, a városban magában pedig pazar költekezéssel erősítette meg helyzetét, amit főként nyilvános pénzekből fedezett. Korlátlan uralkodóként kormányzott, csak a fejedelmi címe hiányzott. 1492. április 8-án halt meg Careggiben.

Lorenzo halála után a nép szabadságszeretete, amelyet Savonarola fanatikus színre lépése lángra lobbantott, fölkelt a Mediciek uralma ellen. 1494-ben II. Piero de' Medicit (1471–1503) testvéreivel együtt elűzték, és az uralmat egy demokratikus nagytanácsra bízták. Savonarola 1498-ban máglyán végezte életét, de szellemének iránya fennmaradt és 1502-ben a becsületes Piero Soderinit választották élethossziglani gonfalonieré-vé, aki Pisát 15 évi küzdelem után újra elfoglalta. 1512-ben Giovanni di Lorenzo de’ Medici (1475–1521) (a későbbi X. Leó pápa) és Giuliano de’ Medici (1479–1516) spanyol csapatok élén visszatértek a városba. Utánuk Lorenzo di Pierfrancesco de’ Medici (1463–1503) és később Giulio de' Medici (1478–1534) vezette Firenze kormányügyeit. Amikor ő VII. Kelemen néven a pápai trónra jutott, a Mediciek uralma 1527-ben újra megdőlt.

A Medici-uralmat V. Károly császár hadai állították újból helyre 1530-ban, miután a várost 11 hónapig ostromolták. Firenze hadait Francesco Ferruccio vezérelte és a védelmi munkálatoknál Michelangelo is részt vett. Alessandro de’ Medici ekkor mint örökös herceg foglalta el a kormányszéket. Halála után őt I. Cosimo követte, aki 1569-ben felvette a nagyhercegi címet és a város különböző birtokainak, az Arno vidékének, Arezzónak, Cortonának, Montepulcianónak, Volterrának, Pisának, Pesciának, Pistoiának és 1555-ben Sienának egyesítésével megalapította a Toszkánai Nagyhercegséget mint monarchikus államot. Alessandro 1564-ben lemondott fiának, Francescónak (1564–1587) javára, aki I. Ferenc néven szerepel a nagyhercegek sorában. Francescót a nagyhercegi székben I. Ferdinánd, II. Cosimo, II. Ferdinánd és III. Cosimo követték. Végül Gian Gastonéval 1737-ben kihalt a Medici-család. Ekkor VI. Károly német-római császár a vejének, Lotaringiai Ferenc hercegnek (1737–65) juttatta, aki 1763-ban Toszkánát osztrák szekundogeniturává tette. II. (Lotaringiai) Ferenc herceg, Mária Terézia főhercegnő férje 1745-től német-római császár lett, Toszkána nagyhercegi trónján második fia, I. Lipót követte. 1790-ben ő is hazatért Bécsbe (II. Lipót néven lett császár), Toszkánát utódai, a Habsburg–Lotaringiai-ház toszkánai ága uralta.

 

Firenze az 1830-as években (Jean-Baptiste-Camille Corot festménye)

 

Johan Hugó magyar festő képe (1921) Firenzéről

Firenze 1859-ig osztrák kézen maradt, csak a napóleoni háborúk idején szakadt meg a Habsburgok uralma a város felett másfél évtizedre. Napóleon Bonaparte tábornok 1801-ben létrehozta az Etruriai Köztársaságot, majd bekebelezte a Toszkánai Nagyhercegség területét a Francia Császárságba, nagyhercegnővé pedig saját húgát, Élisát tette meg. Napóleon bukása után 1815-ben visszatért III. Ferdinánd, akinek fia, II. Lipót 1849-ben a forradalom miatt elmenekült Firenzéből, és az osztrák intervenciós hadsereg segítségével tért vissza. 1859-ben, a szárd–francia–osztrák háború után ismét lemondani kényszerült az uralkodásról, és családjával együtt elhagyta Toszkánát. A nagyhercegséget elfoglalták a Szárd–Piemonti Királyság csapatai. Firenze és Toszkána 1865. március 15-én csatlakozott az egyesült Olasz Királysághoz, és ezzel a városállam közel ezeréves fennállása megszűnt. Mint az Olasz Királyság egyik nagy múltú, híres városa azonban továbbra is fontos szerepet játszott, ennek bizonyítéka, hogy 1865-1871 között a királyság fővárosa volt.

A következő hetven évben Firenze osztozott az egységes Olaszország sorsában. A város lakossága megháromszorozódott, a gazdasága pedig fellendült.

1944. augusztus 4-ére virradó éjjel a Dél-Olaszország felől visszahúzódó német csapatok felrobbantották az Arno összes hídját a Ponte Vecchio kivételével, de a hídfő kétszáz méteres körzetében az összes épületet felrobbantották ezzel elpusztítva Firenze belvárosának legrégebbi részét. A károkat két évtized alatt sikerült helyreállítani.

1966 novemberében az Arno hirtelen jött áradása elárasztotta a történelmi városközpont nagy részét, súlyosan megrongálta a Ponte Vecchio pilléreit, a Santa Croce templom csodálatos festményei olajos, szennyes vízzel borította, a Nemzeti Könyvtárban pedig felbecsülhetetlen értékű kéziratokat, kódexeket tett tönkre.

Az 1970-es években a város lakossága majdnem elérte a félmilliót, az új városrészek körbevették a történelmi városmagot, de az elmúlt harminc évben a lakosság száma már fokozatosan csökkent.

1982-ben Firenze történelmi központját az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, majd 1986-ban a város Európa kulturális fővárosává.