Miután 710-ben a Japán főváros és a császári udvari székhely az akkori Heidzsó-kjó lett (a mai Nara) és a buddhizmus egyre erősödött (melyet a császári udvar is támogatott), nagy buddhista templomegyüttesek sorát telepítették át a városba. Emiatt Narában 720-ban már állítólag 48 templom állt.

Az első templomépítkezés a mai templom komplexum helyén 728-ra tehető, amikor Sómu császár létrehozta a Kinsószen-dzsit (金鐘山寺), ezzel mutatva ki megbékélési szándékát elsőszülött fia, valamint annak hitvese, a Fudzsivara házból származó Kómjósi iránt. A Tenpjó-korszak idején Japánt természeti katasztrófák és járványok sújtották. Miután Sómu császár tapasztalta ezeket a problémákat 741-ben kiadott egy rendeletet, mellyel az egész ország területén támogatta a vidéki templomépítkezéseket. Ekkor nevezték ki a Tódaidzsit Jamato tartomány (大和国) hivatalos templomává, illetve az összes tartományi templomok főtemplomává.

A japán architektúra történetében példátlanul nagyméretű templomegyüttes építése 743-ban kezdődött meg, s mintegy húsz esztendővel később ért véget. A templom krónikája szerint munkálataiban több mint 50 000 ács és 37 000 vasmunkás működött közre.

729-ben a Nagaja vezette állítólagos államcsínyt és a 735-737 körül kitörő himlő járványt csak súlyosbította az egymást követő évek rossz termése, majd végül a Fudzsivara no Higocu vezette lázadás 740-ben kaotikus helyzetbe sodorta az országot. A bizonytalanság szintjét az is jelezte ebben az időszakban, hogy Sómu császár négyszer is kénytelen volt áthelyezni a fővárost.[1]

A japán buddhizmusban betöltött szerepe  Tódaidzsi térképe

A Ricurjó-rendszer kormányzata alatt, a Nara korszak idején az állam erősen szabályozta a Buddhizmust a Szógók (僧綱) által. Ez idő alatt a Tódaidzsi volt a központi közigazgatási temploma a provincia összes többi templomának valamint a hat buddhista iskolának Japánban. A hat iskola: Hosszo, Kegon, Dzsódzsicu, Szanron, Ricu és Kusza. Az e korból származó levelek is bizonyítják, hogy a hat buddhista templomnak voltak saját hivatalaik, adminisztrátoraik, oltáraik és könyvtára is a Tódaidzsiben.[2] 754-ben itt szentelték fel Gandzsint, aki 12 év megpróbáltatás után tudott átkelni a Kínai-tengeren, majd később buddhista szerzetesek, mint például Kúkai és Szaicsó is itt tartották meg szentté avatásukat.[3] Kúkai Szógó rendszere alatt már több ceremóniát kötöttek a Tódaidzsihez, beleértve az ezoterikus tanokat, a Bódhiszattva tanokat a Brahma Net Szútrából és Kúkai saját maga által alapított Singon irányzat tanait. Emellett a Tódaidzsi híres Szuni-e ceremóniáját, mely a mai napig él Japánban a 9. század körül hozta létre egy Dzsicsú nevű szerzetes.

A hanyatlás időszaka

Ahogyan a japán buddhizmus központja Naraból a Hiei-hegy és a Tendai szekta felé tolódott, illetve, amikor a politikai és közigazgatási központ átkerült Kamakurába, folyamatosan csökkenni kezdett a Tódaidzsi jelentőségének szerepe. Később a Vinaja-ág is eltűnt, annak ellenére, hogy többször is megismételt kísérletek voltak arra, hogy felélesszék. Ezek után nem volt több pappá szentelés a Tódaidzsiben.

↑ Hall, John W., et al., eds. (1988). The Cambridge history of Japan, pp. 398–400. ↑ Abe, Ryuichi (1999). The Weaving of Mantra: Kukai and the Construction of Esoteric Buddhist Discourse. Columbia University Press. pp. 35, 55. ISBN 0-231-11286-6. ↑ Hakeda, Yoshito S. (1972). Kūkai and His Major Works. Columbia University Press. p. 35. ISBN 0-231-05933-7.