Korai történelem  A Tibeti Birodalom legnagyobb kiterjedése 780-as és 790-es években. Szongcen Gampo szobra egy imafülkében A 13. dalai láma, Tubten Gyaco A Mongólia és Tibet barátsági és szövetségi szerződésének egyik példánya

A proto-tibeti-burmai nyelveket beszélő népek i. e. 40. század előtt válhattak el a kínai nép őseitől, amikor az utóbbiak a Jangce völgyében megkezdték a rizstermelést, az előbbiek pedig továbbra is a nomád életmód mellett tartottak ki. A tibeti és a burmai népek és nyelvek elválása i. e. 500 körülre tehető.[1][2]

A kínai hagyomány szerint a tibetiek Kr. e. 2200 körül elvándorolt, a Hunanban lakó, régi San Miao nép leszármazottai. Más elképzelések Belső-Ázsiából kivándorolt népcsoportokból eredeztetik őket.

Az első tibeti írásos beszámolók i. e. 313-ban keletkeztek. Hiteles történeti leírások azonban i. sz. 629-ből származnak és Tibet első történelmi királyához, a „tankirálynak” is nevezett Szongcen Gampo nevéhez köthetők.

Az őt követő királyok alatt Tibet regionális nagyhatalommá vált: beolvasztotta a Kuku-nor-tó környékét, a Tarim-medence megszállásával pedig egy évszázadra tibeti fennhatóság alá került a Selyemútnak egy terjedelmes része is. Az észak és kelet felé terjeszkedő tibeti nagyhatalom azonban keleten kínai érdekszférákat sértett. A 690-es évektől hosszan tartó háborúskodás vette kezdetét, amelynek eredményeképpen a tibeti-karluk-abbászida katonai szövetség a híres Talasz-menti csatában (751) megállította a kínaiak nyugati irányú terjeszkedését, sőt 763-ban, a Kínában fennálló polgárháborús helyzetet kiaknázva, a tibeti hadsereg Csangant, Kína akkori fővárosát is elfoglalta.

A tibeti dominancia a két ország viszonylatában azonban hamar véget ért. Glang-dar-ma király (836-842) halála után a tibeti birodalom egészen rövid idő alatt apró hercegségek tucatjaira esett szét. A 822-ben kötött tibeti-kínai béke azonban hosszú időre normalizálta a helyzetet. Később, a 13. század zavaros belső-ázsiai viszonyai nem is tették lehetővé a kínai beavatkozást, az erősödő mongol hatalom ugyanis hamar kiterjesztette a fennhatóságát mindkét államra.

A mongol-tibeti kapcsolat rövidesen konszolidálódott, és a sztyeppei mongolok nemsokára a tibeti kultúra hatása alá kerültek. Ennek jeleként tibeti szerzetesek tucatjai térítették buddhista vallásra a mongol törzseket, egyfajta patrónusviszony alakult ki közöttük: a mindenkori mongol kán biztosította katonáival a rendet az országban, a mongolok egyházi vezetője pedig tibeti volt. Tulajdonképpen mongol megszállásról a szó klasszikus értelmében nem beszélhetünk, hiszen amíg a mongol kán világi fennhatósággal rendelkezett, feltétel nélkül elismerte az éppen aktuális tibeti egyházfőt, mint szellemi vezetőt.

18. század-1950

A gyengülő mongol, majd az erősödő kínai hatalom azonban egészen a 18. század elejéig nem kerül összeütközésbe Tibetben. Az első kínai beavatkozást pedig – meglepő módon -, maguk a tibetiek kérték 1720-ban, amikor az országot megszálló dzsungár csapatok ellen külföldön kerestek támogatót.

A máig tartó kínai fennhatóságot Tibet felett az 1720-as évektől számíthatjuk, konkrétabban 1793 utántól, hiszen a kínai császár nem megszállta Tibetet, hanem inkább a mongol kánok patrónusi intézményét vette át. Kijelenthetjük, hogy az 1790-es évekig kínai sereg nem is tartózkodik állandóan Tibetben. Az állam irányítását a lhászai tibeti kormányra bízzák, a császárt pedig egy hol helytartónak (ambán), hol követnek nevezett személy képviselte. A folyamatos belpolitikai zavargások következtében a kínaiak a közvetlen beavatkozás mellett döntöttek. 1793-tól végleg megszilárdul az ambanátus intézménye, s a mindenkori tibeti kormány felett álló két ambán a fővárosban állomásozó kínai helyőrségre támaszkodva erős befolyásra tett szert. A gyakran korrupt, a császári udvarba hamis jelentéseket küldő ambánok azonban –tudatosan- instabillá tették a helyzetet az országban. A külvilágtól szinte hermetikusan elzárt Tibet hivatalos uralkodói, a dalai lámák közül négy (9-12.) meg sem érte a nagykorúságot, hanem tisztázatlan körülmények között fiatalon elhunytak, és a hatalmat gyakorló régensi intézmény is éles belpolitikai csatározások céljává vált. Mindezek következtében az ambánok, az igen kis létszámú, mindössze 3-4 ezer fős kínai csapatokkal megtámogatva, képviselték az egyetlen igazi hatalmi centrumot. A kínai befolyás egészen a 19. század végéig konzerválódott, változást majd csak az angol térhódítás hoz a század végén. 1864-65-ben indiai brit csapatok szállták meg Bhutánt, és felderítőik révén elkezdik Tibet bevonását érdekszférájukba. A Kínában is terjeszkedni próbáló angolok 1886-ban, 1890-ben és 1893-ban több kereskedelmi egyezményt kötöttek a mandzsu császárral, amelyek következtében a britek Tibetben is kereskedelmi jogokat kaptak.

A két nagyhatalom közé beszorult Tibetben az erőskezű 13. dalai láma, Tubten Gyaco (tib.: Thub-bsztan rgja-mcho), 1895-ben átveszi a hatalmat, és külpolitikai manőverekbe kezd. Anglia a vélt orosz befolyás visszaszorítása érdekében expedíciós erőt küldött Tibetbe. (1904 - A Younghusband-féle expedíció). A Lhászát megszálló brit csapatok ellen a dalai láma kínai segítségért fordult a császárhoz. A kivonuló britekkel Kína 1906-ban megköti az ún. pekingi egyezményt (április 27.), amelyben Anglia elismerte Kína hűbéri felségjogait. Az 1911-ben kitört kínai forradalom azonban lehetetlenné tett mindenféle kínai beavatkozást. 1912-re a tibetiek kiszorították a kínai csapatokat Tibetből. Ugyanebben az évben Szun Jat-szen kikiáltotta Nankingban a köztársaságot, és áprilisban, az első kiadott közleményében Tibetet, Mongóliát és Hszincsiang-ot Kína szerves részének deklarálta. Tibet és Mongólia válaszreakcióként proklamálta függetlenségét és kölcsönös barátsági és szövetségi szerződést kötöttek. A politikai és hatalmi káoszt rendezendő 1913 októbere és 1914 júliusa között hosszantartó tárgyalások kezdődtek Szimlában Nagy-Britannia, Kína és Tibet között. Az aláírt egyezmény elismeri Kína védnökségi jogát, de kimondja Tibet autonómiáját. A McMahon-vonal az országot Külső- és Belső-Tibetre osztja. Kína végül nem ratifikálta az egyezményt.

Az 1920-as években a 13. dalai láma reformokkal próbált javítani országa helyzetén. Ezek főként közigazgatási és katonai jellegűek voltak (iskolanyitás, postahivatal és postai szolgálat, távíróvonal létesítése, útépítés), ám sokszor megtörtek a konzervatív egyházi hatalmasságok ellenállásán. 1933-ban távozott az élők sorából a dalai láma. Halálával belső viszályok kezdődtek, és 1933-50 között újra a régensek kezébe került az ország vezetése. Ebben a szakaszban az USA is kapcsolatba kerül az országgal, és 1947-ben a tibeti küldöttség is részt vesz a Delhiben rendezett Ázsia Konferencián. Ebben az évben függetlenné válik India, így a britekkel való kapcsolattartás gyakorlatilag megszűnik, és India válik a tibeti külkapcsolati prioritások meghatározó tagjává, hiszen India kezességet vállalt minden, a szubkontinensre és szomszédaira vonatkozó, britek által kötött nemzetközi szerződésre. 1949-ben a Kuomintang Tajvanra menekülése után a tibetiek kiutasítják a lhászai kínai megbízottat és az egész kínai kolóniát. Az év során befejeződik a kínai polgárháború, és október 1-jén kikiáltják a Kínai Népköztársaságot.

1950-1959  Az aláírások a Tizenhétpontos egyezmény végén

1950-ben tárgyalások kezdődnek a pekingi kormány felszólítására Tibet csatlakozásáról. Miután ezek eredménytelenül végződnek, október folyamán kínai fegyveres csapatok vonulnak Lhászába, ahol a helyiek fegyveres ellenállást tanúsítanak. A veszélyhelyzet miatt nagykorúvá nyilvánítják a 14. dalai lámát, Tendzin Gyacót (tib.: Bsztan-‘dzin rgja-mcho), aki kíséretével együtt az indiai határ közelébe menekült. 1951-ben a csamdói konferencián a kínaiak az együttműködő tibetiekkel kimondják Tibet „békés felszabadítását”, és közeledést ajánlanak a dalai lámának, amelyet ő elfogadott, s küldöttséget küldött Pekingbe, amelynek eredményeként megszületett a „Tizenhétpontos egyezmény”, amit a kínai központi kormány és a helyi tibeti kormány nevében a tibeti delegáció május 23-án aláír.

A fegyveres invázió kezdete óta az indiai határ közelében tartózkodó dalai láma 1951. augusztus 17-én érkezett vissza Lhászába. Szeptember elején Uang Dzsimei vezetésével több ezer kínai katona vonult be a fővárosba, őket később további 20.000 katona követte. Ezek után meg kellett oldani a katonák elhelyezését és élelmezését. Noha a „17 pontos egyezményben” a kínai vezetés leszögezte, hogy gondoskodni fog a katonák élelmezéséről, az idő múlásával egyre inkább a helyi kormánytól követelték a probléma megoldását. Ennek következtében összeomlott a gazdaság, a raktározott élelmiszer mennyisége vészesen apadni kezdett, és így az addig nem tapasztalt infláció is a magasba tört. 1950-ben Tibet „primitív” országnak számított, feudális társadalmi struktúrával és pre-indusztriális gazdasággal. A kínaiak úgy emlegették Tibetet, mint a „három nagy hiány” (üzemanyag, kommunikáció, emberek), és a „három bőség” (szegénység, elnyomás, a vallási és lelkiismereti terror) országa. A modernizálás egyik első lépéseként a kínaiak megkezdték a Kínát és Lhászát összekötő két útvonal, valamint a fővárostól 90 kilométerre egy repülőtér megépítését. Az új utak erőteljesen lecsökkentették a szállítási időt, ugyanakkor, mivel Tibetben nem volt kőolaj, ill. üzemanyag, jelentős problémát és többletterhet jelentett a hiány megoldása. A dolog másik oldalát tekintve, a tibeti nép, akiknek a fejlődését szolgálta az útépítés, korántsem rendelkezett az 50-es években számottevő gépkocsival… Az utak a kínaiaknak fontos, otthonról beszerezhető használati cikkeinek árát jelentősen csökkentették, és hozzájárultak Peking azon törekvéseihez is, hogy a szomszédos országokkal lebonyolított kereskedelem csökkentésével erősödjenek a tibeti-kínai kereskedelmi kapcsolatok. Még egy szempontból vizsgálva az útépítés jelentőségét, ezáltal jóval gyorsabbá vált a kínai hadsereg utánpótlása, különösen veszélyhelyzet esetén.

1955 után kezdték megszervezni a világi oktatást. 1957-re 78 általános iskolát létesítettek, 6000 tanuló okítására (természetesen nagy hangsúlyt helyeztek a kínai állam, annak rendszere, Mao gondolatainak megismertetésére… ). A diákok számára lehetővé tették, hogy Kínába menjenek tanulni. Ezen rendelkezésekkel sikerült valamilyen haladást elérni az analfabétizmus visszaszorításában, ám sajnos az iskolák alapítása többnyire a városi területekre korlátozódott.

1955-ben a pekingi kormány felállította a Tibeti Autonóm Régió Előkészítő Bizottságát. 51 tagja közül 46 tibeti és 5 kínai volt, később számuk 55-re emelkedett (50+5). Főbb feladatai közé tartozott a helyi iparfejlődés ösztönzése a központi tervnek megfelelően, a társadalmi osztálykülönbségek csökkentése és a társadalmi összetartás elősegítése, a vallásszabadság biztosítása és a kolostorok felügyelete. Tiszteletbeli elnöke a dalai láma lett. Rendelkezéseit a kínai államtanácsnak is jóvá kellett hagynia, így tulajdonképpen meghagyta Peking vétójogát a döntéshozatalban.

1958-ra Kham és Amdo tartományban (Kelet-Tibet azon részei, amelyek nem tartoztak a fentebbi bizottság fennhatósága alá, s később sem képezték a Tibeti Autonóm Régió részét) feszültté vált a helyzet. Ez a terület távol esett Lhászától, nagyobb volt a kínaiak számaránya, és itt fokozottabban uralták a kínaiak az életet. Erőteljes propagandát folytattak, beavatkoztak az emberek életvitelébe (például nomádokat kényszerítettek a vándorló életmód felhagyására). A kelet-tibetiek az év során gerillaharcokba kezdtek, amelyet a kínai csapatok véres kegyetlenkedésekkel próbáltak elfojtani, ám ezzel ellentétes hatást értek el, s még inkább feltüzelték az embereket. A kínai kormány a tibeti kormánycsapatok segítségével akarta leverni a felkelést, akik ebbe persze nem egyeztek bele, s a tárgyalásos utat próbálták meg, sikertelenül.

A tibeti kérdés a hidegháború körülményei között óhatatlanul nemzetközi dimenziót is kapott. Az Amerikai Egyesült Államok, amely az 50-es évek elején a koreai háborúban éveken át küzdött a kínai „önkéntesek” ellen is, a tibeti ellenállás támogatásával is igyekezett minél több nehézséget okozni a kommunista Kínának. A CIA tevékeny részt vállalt a tibeti ellenállók kiképzésében felfegyverzésében, mozgatásában.[3]

A CIA az ST Circus kódnevű művelet keretében 259 tibeti harcost képzett ki a Colorado állambeli Camp Hale nevű hegyi táborban a híres paramilitáris kiképző szakértő, Anthony Poshepny vezetésével. Mások Saipan szigetén kaptak amerikai felkészítést. Egy részüket ejtőernyővel, másokat szárazföldi úton juttattak vissza hazájukba, ahol bekapcsolódtak az ellenállás szervezésébe, illetve hírszerző feladatokat láttak el.

1958 végére Dél-Tibet nagy része, valamint Kelet-Tibet több járása a tibeti lázadók kezére került. 1959 márciusára a fővárosban is kitörtek a zavargások, azonban a kínai hadsereg hamarosan kegyetlenül leverte a lázadást. A dalai láma közvetlen amerikai támogatásért folyamodott, de azt nem kapta meg, s 1959. március 17-én a CIA segítségével álruhában Indiába menekült, és azóta is emigrációban él Dharamszalában.

A CIA egészen 1964-ig fenntartotta Camp Hale-i táborát a tibeti ellenállók képzésére. 1974-ig Nepálban, a tibeti határ közelében, az úgynevezett Mustang királyságban volt a tibeti ellenállás központja. A hetvenes évek elején, Nixon elnök idején, amikor az amerikai-kínai viszonyban kedvező fordulat következett be, az Egyesült Államok beszüntette a tibeti ellenállók támogatását és ezután nepáli központjukat is felszámolták.

1960-

1987-ben a dalai láma tárgyalásokba kezdett a kínai hatóságokkal, azonban az 1989-es kínai hatalomváltás az addig kedvező irányba haladó tárgyalásokat megszakította, és tovább folytatódott a kínai elnyomó, asszimiláló politika, valamint a kínai lakosok betelepülésének elősegítése.

Napjainkban  Lásd még: 2008-as tibeti zavargások Loszang Szenge, a tibeti emigráns kormány miniszterelnöke

2008. március 14-én Lhásza utcáin összecsaptak a tibeti tüntetők és a kínai rendőrök. A gyarmatosító kínai kereskedők néhány boltját feltörték és kifosztották, tulajdonosukat bántalmazták. A kínai hatóságok a tőlük megszokott brutalitással verték le a tibeti szerzetesek által vezetett tüntetéseket, s ennek tibeti források szerint 130-140 halálos áldozata volt, köztük valószínűleg több kínai nemzetiségű is. A kínai kormány rendkívüli állapotot hirdetett az ország területére, amelyet április 4-én szüntettek meg.

2011-ben, többéves előkészítés után, a 14. dalai láma önként lemondott világi tisztségéről.[4] 2011. április 27-én nevezték ki a Tibeti Menekült Kormány első miniszterelnökét, Loszang Szengét.[5][6][7] Szenge a szavazatok 55%-át kapta, megelőzve Tendzin Tethong (37,4%) és Tasi Vangdi (6,4%) jelölteket. A szavazásra 83 400 tibeti volt jogosult, akiktől összesen 49 000 érvényes szavazat érkezett.[7] Szenge 2011. augusztus 8-án tette le a miniszterelnöki esküt. 2012-től kalön tripa helyett szikjong lett az új hivatali elnevezése. Miniszterelnökként Szenge a legelejétől kezdve a legfontosabb feladatának a tibeti ügy békés és erőszakmentes rendezését tekintette. Támogatta a dalai láma által hirdetett középút megközelítést, amely valódi autonómiát biztosítana Tibet számára a kínai alkotmányban. Olyan megoldást keresnek, amellyel mindkét fél nyertesnek érezhetné magát.[8]

Mitikus történelem

A helyi lakosság körében mitikus történetek élnek a tibeti nép eredetét tekintve. E történetek szerint, három bodhiszattva – Mandzsusrí, Avalókitésvara és Vadzsrapáni – szállt le a Földre, és eldöntötték, hogy az addig ember által lakatlan területet benépesítik. Az egyik isten, Avalókitésvara (aki Tibet védőszentje is) hím majommá változott, majd ezt követően feleségül vett egy hegyi démont, akitől hat gyereke született: három fiú és három lány. E hat gyermektől származik Tibet népe.

↑ Van Driem, George "Tibeto-Burman Phylogeny and Prehistory: Languages, Material Culture and Genes" ↑ Bellwood, Peter & Renfrew, Colin (eds) Examining the farming/language dispersal hypothesis (2003), Ch 19. ↑ BBC documentary "The Shadow Circus: The CIA in Tibet ↑ Brief biography. Dalailama.com. [2010. május 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. április 23.) ↑ Staff: Lobsang Sangay - Candidate. Kalon Tripa 2011, 2009. [2010. március 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. február 4.) ↑ Lundsgaard, Cornelius: Dr. Lobsang Sangay is the New Political Leader of Tibet. The Tibet Post International, 2011. április 27. (Hozzáférés: 2011. április 29.) ↑ a b Lobsang Sangay elected Tibetan exile leader. BBC News, 2011. április 27. (Hozzáférés: 2011. április 29.) ↑ Tibetan leader Lobsang Sangay: Congress needs to hold China to account on Tibet. The Hill. (Hozzáférés: 2013. május 13.)