A rómaiak előtt  Palmaria szigetének látképe Porto Venere felől.

A legrégebbi emberi tevékenységre utaló nyomok a palmariai Grotta dei Colombiból (Galambok barlangja) származnak, de mivel szétszóródtak az üledékekben, a pontos kormeghatározás nehézkes. A barlangot valószínűleg már a paleolitikumban lakták, erre utalnak az emberi csontmaradványok valamint a kezdetleges eszközök, mint nyílhegyek, vésők, illetve kilyukasztott kagylókból készült ékszerek. Ezek az i. e. 30000 és i. e. 5000 közöttre datálható régészeti leletek arra utalnak, hogy a szigetet már akkor benépesítették vadászó életmódot folytató emberek, amikor az még nem volt leválva a szárazföldtől. Ugyancsak ebben a barlangban találtak neolitikumi csiszolt baltákat is. Az i. e. 3000 – i. e. 2000 közötti időszakra datálható leletek tanúsága szerint, akkor már elsősorban temetkezési helyül szolgált a barlang. Ebben az időszakban Palmaria szigete már levált a szárazföldtől. A vidéken végzett többi feltárás azt tanúsítja, hogy a kiterjedt erdőségekkel borított Cinque Terrét kezdetben vadászó életmódot folytató emberek népesítették be, akik csak fokozatosan tértek át az állattartásra. Az állandó emberi jelenlét bizonyítékai az itt talált menhirek is. A két legnagyobb kőtömb Campiglia Tramonti mellett illetve a Capri-hegyen áll. A bronzkorban alakultak ki az első szervezett települések. A pagusok (jelentése falu) ellenőrizték a castellókat (jelentése erőd, vár), amelyek lényege a kisebb területek (úgynevezett vici) védelmének a biztosítása volt. A hegytetők területét a pagusok közösen birtokolták, közösen alakították ki az úgynevezett compascuumot, amelyek az évszázadok során aztán comunaglie-vé (jelentése község) alakultak át. A legjobban fennmaradt castello Pignone völgyében található.[1]

A rómaiak

A rómaiak i. e. 177-ben hódították meg Liguriát, és még ugyanebben az évben alapították meg kolóniájukat Lunát (ma Luni, Ortonovo frazionéja). Mindemellett a pagusok még több évszázadon át a vidék meghatározó szervezeti formái maradtak, tekintve, hogy a rómaiaknak kevés érdekük fűződött a terméketlen vidék azonnali átszervezéséhez. A pagusok fennmaradása és fejlődése a vidéket átszelő kereskedelmi utaknak volt köszönhető. Egyik hipotézis szerint a fő építőanyagokat és mezőgazdasági termékeket Porto Veneréből a hegygerincet keresztező úton szállították a Cinque Terre vidékére, az elosztást pedig az egyes castellókat összekötő út segítette. Egy másik feltételezés szerint, még a hódítások előtt engedélyezték a kikötést a római hajóknak, így tengeri úton tudták biztosítani a szükséges anyagokat és termékeket.[1][2]

A hódítások után a rómaiak tevékenységüket a Luna környéki mezőgazdasági szempontból jelentős, úgynevezett agro lunense vidékére összpontosították, s ennek köszönhető, hogy a Cinque Terre falvai egészen a középkorig megőrizték szervezeti formájukat. Mindössze Porto Venere jelenik meg korabeli római feljegyzésekben, mégpedig Sztrabónnál, aki i.e. 50-ben egy rövid ideig itt élt ma Villa Varignanónak nevezett épületben. Ő említi, hogy Porto Venere kikötőjében márvánnyal kereskedtek. Az i. e. 2. és i. e. 1. században Porto Venere falusias jellegű település volt, szétszórt épületekkel, a későbbiekben azonban felépültek thermái, ciszternái, valamint fennmaradt egy művészettörténetileg igen jelentős márványszobor gyűjtemény is.[3]

Idősebb Plinius említést tesz egy bizonyos borfajtáról („vinum lunense”) azonban nem tisztázott, hogy ez valóban a Cinque Terre vidékéről származott volna, hiszen abban az időben még nem volt annyira elterjedt a borászat, mint napjainkban. I. e. 109-ben Marcus Aemilius Scaurus meghódította a ligurokat és megépíttette a Pisát és Lunát összekötő Via Aemiliát, amely révén a Cinque Terre falvai is bekapcsolódtak a Római Birodalom kereskedelmi életébe. A vidék egyik virágkorát Augustus császár idejében élte meg, amikor a rómaiak mellett ligurok is megtelepedtek a vidéken (elsősorban Luna körül). A Római Birodalom hanyatlásával párhuzamosan a vidék gazdasági élete is hanyatlásnak indult. Az egymást követő éhínségek és földrengések következtében a lakosság száma jelentősen megcsappant, a kereskedelmi utak elzáródása miatt a még fennmaradt lakosok az önfenntartó mezőgazdaság felé fordultak, és a gótok, a lombardok, majd a szaracénok inváziói elől a magasabb vidékekre húzódtak vissza.[3]

A középkorban  Porto Venere erődítménye.

A középkor elején a pagusok helyét fokozatosan átvették az esperesi kerületek valamint a magasabb rendű egyházi szervezeti formák. A 6. században bizánci szerzetesek érkeztek és egy kolostort alapítottak Tino szigetén. A Monterosso feletti Soviore szentélyt valamint a Vernazza feletti Reggio szentélyt valószínűleg szintén ekkor építették. A Soviore szentélyt Rothari longobárd király seregei pusztították el 644-ben. A 10. századig kialakultak Marinasco, Pignone és Ceula kerületei, ezek nagyjából régi pagusoknak feleltek meg területileg. Marinasco felügyelete alá tartoztak a Cinque Terre keleti részei, Pignone kerületéhez tartoztak Monterosso egyes részei és Vernazza, míg Ceula kerületéhez a Levantótól keletre fekvő részek. Ezen esperesi kerületek újjászervezése során alakultak aztán ki Monterosso al Mare, Vernazza, Corniglia, Riomaggiore és Porto Venere kerületei.[4]

A 10. század közepén a Cinque Terre, valamint a levantói riviéra része lett az Obertenghi család feudumának, amelynek központja Luni volt. A Cinque Terre tengerpartja ekkor még lakatlan volt, ugyanis a lakosság a szaracén kalózok portyázásai elől a magasabban fekvő területekre húzódott vissza. A 11. században épültek meg Vernazza, Monterosso al Mare és Porto Venere erődjei a szaracénok elleni védelem biztosításaként.[4]

A 11. században a Tino szigeti kolostort átvették a bencések. A San Venerio-kolostornak volt alárendelve a három sziget (Tino, Tinetto, Palmaria), Porto Venere, Levanto, Moneglia, valamint Korzika is. A bencéseknek nagy szerepük volt a vidék gazdasági életének fellendítésében, ugyanis támogatták a mezőgazdaságot, bevezették a füge, az olajbogyó (olívabogyó) és a szőlő termesztését. A bencések mellett jelentős hatalommal bírtak a vidéken korzikai nemesi családok (Vezzano, Lavagna, Carpena, Ponzò, Corvara, Ripalta), valamint Luni grófjai.[4]

A teljes politikai stabilitás a 13. század végére érte el a vidéket, amikor a Genovai Köztársaság fennhatósága alá került. Ezzel párhuzamosan indult meg a Tino szigeti kolostor hanyatlása, amelyet aztán a 12. század közepén az Ágoston-rendiek vettek át. A genovaiak felismerték Porto Venere stratégiai jelentőségét, és az addig mindössze néhány épületből álló település köré egy erődítményt építettek. A falu erődítményeit a 16. századig fokozatosan bővítették.[4]

Az úgynevezett Monterossói Királyság a Da Passano, majd Fieschi és Malaspina családok hűbérbirtoka volt, de a tényleges hatalmat a Genovai Köztársaság gyakorolta. 1132-ben a Passanók királysága, Levanto központtal szintén a genovaiak fennhatósága alá került, s csak a vernazzai Ponzók és Corvarák álltak ellen, jelentős károkat okozva a Pisa és Genova között zajló tengeri kereskedelemben. Vernazza erődjét 1182-ben foglalták el a genovai seregek, de a királyság csak 1207-ben került a köztársaság fennhatósága alá. 1210-ben Pisa ellenőrzése alá vonta ugyan Porto Venerét, de ez nem gyengítette a genovaiak hatalmát a vidék felett.[4]

1251-ben a Riomaggiore és La Spezia közötti kis falvak lakosai a Vergiona-hegyen (valószínűleg a mai Monte Verrugoli) találkoztak, ahol esküt tettek Genova támogatására Pisával szemben. 1276-ban Nicolo Fieschi lavagnai grófot megfosztották a Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza, Volastra, Biassa és Montale erődjei feletti jogtól és ezáltal a Cinque Terre formálisan is a Genovai Köztársaság része lett.[4]

A vidék mai arculata a 12–13. században kezdett el kialakulni: ekkor létesítették a hatalmas olajfákkal és szőlővel beültetett teraszokat. Az erőteljes erdőirtás következtében a mezőgazdaságilag hasznosított területek is jelentősen megnőttek. A Genovával fenntartott szoros kereskedelmi szálaknak köszönhetően a mezőgazdasági termelés is újabb lendületet kapott, különösen a borászat, amely a vidék hírnevét is megalapozta. A 14. század volt a Cinque Terre aranykora, a művészetek virágzásának ideje, amit a számos ekkor épült templom is kiválóan bizonyít.[4]

A 16–18. század  A vernazzai őrtorony.

Noha a vidéket többször is sújtották járványok, és a török kalózok is állandóan fenyegetésük alatt tartották, a demográfiai növekedés nem torpant meg. Ennek bizonyítéka, hogy a 16–17. századokban jelentős lépéseket tettek a falvak kibővítésére és újabb települések alapítására. Ebben az időben megerősítették és kibővítették a vidék erődítményeit, ezek közül a leglátványosabbak a riomaggiorei, a monterossói, valamint a Porto Venere-i. A tengerpart védelme érdekében számos őrtornyot építettek, többek között a magasabban fekvő kolostorok területén. Véres pillanat volt Monterosso al Mare történelmében, amikor 1545-ben tíz korzikai hadihajó elfoglalta a falut, felégette annak házait, elrabolta a nőket és gyermekeket. A 18. század közepéig a lakosság rendszeresen megemlékezett erről a tragédiáról.[5]

A vidék gazdasági központja ebben az időszakban Porto Venere volt, kikötőjén keresztül zajlott a tengeri kereskedelem java. Vernazza és Monterosso jelentős mezőgazdasággal rendelkezett. Ezen a két településen selyemszövő műhelyek is megjelentek, miután bevezették a selyemhernyó tenyésztését. Monterossóban elindult a citrom termesztése, ami aztán fokozatosan elterjedt a partmenti településeken. A legkevésbé fejlett települések – földrajzi adottságaik miatt – Corniglia és Manarola voltak. Ebben az időszakban alakult ki a ma is használható ösvényrendszer, amely keresztül-kasul szelte a vidéket, és amelyen keresztül szamárháton bonyolították a kereskedelem és a települések ellátásának kisebbik részét, mivel a jelentősebb árucsere továbbra is a tengeren keresztül zajlott.[5]

A 17. században a Cinque Terre falvai elveszítették önállóságukat: Monterossót Levantóhoz csatolták, a többi települést pedig La Speziához. 1701-ben közigazgatásilag egyesítették Riomaggiorét, Manarolát, Cornigliát és Vernazzát, a központ az utóbbi lett. Ez a látszólagos önállóság azonban rendkívül korlátozott volt a Genovai Köztársaság keménykezű, központosított államvezetése miatt (például a gabona és só kereskedelmét csakis Genova jóváhagyásával lehetett biztosítani). Ugyanakkor a központi vezetés hatalmas adókat vetett ki a hús, a bor és a hal vásárlására.[5]

A 16. századtól kezdve alakultak ki a hagyományos tonnarák azaz tonhal halászati területek. A 17. századtól kezdve a halászat lépett elő a legfontosabb gazdasági ágazattá. Azonban a halászat is a genovai nemesség ellenőrzése alatt volt, akik csak ritkán biztosítottak védelmet a partok mentén portyázó kalózok ellen.[5]

A 19. századtól napjainkig  A riomaggiorei vasútállomás a Pisa-Genova vasúti fővonalon. A Cinque Terre területén a vasúti pálya nagyrészt alagútban halad.

1797-ben a Genovai Köztársaság bukásával együtt a Cinque Terre francia megszállás alá került, ami 1814-ig tartott. A napóleoni háborúk idején a vidék gazdasági életének fejlődése is megtorpant a lakosságra kivetett egyre nagyobb adók, illetve a folyamatos sorozások okozta népességfogyás miatt. Napóleon ideje alatt alakították át a Porto Venere-i várat börtönné. A francia császár felismerte a La Spezia-öböl stratégiai jelentőségét, és ide telepítette át a genovai flottát. A Cinque Terre abból a szempontból jutott nagy jelentőséghez, hogy az öböl nyugati oldalának védvonalát jelentette.[6]

A háborúk ellenére a vidék borászati jelentősége nem csökkent, ez azonban nem volt elegendő, hogy a vidék lakosságának elviselhető életkörülményeket biztosítson. A napóleoni háborúk után Genova és La Spezia kikötői ismét bekapcsolódtak a kereskedelmi életbe, és ez, valamint a Via Aurelia 1822-es újra megnyitása lendített a kereskedelmi életen és hozzájárult a gyors iparosodáshoz. A Cinque Terre a háborúk után a Szárd-Piemonti Királyság része lett. Ebben az időszakban kövezték ki a főbb utakat. A vidéken Monterosso és Vernazza jelentős kereskedelmi flottával rendelkezett. A kereskedelem továbbra is a mezőgazdasági termékekre alapozott. 1861-ben a Cinque Terre is az Olasz Királyság része lett. 1874-ben épült meg a tengerparti vasútvonal, amely megszüntette a vidék elszigeteltségét és részben felszámolta a tengeri útvonalaktól való függőséget. Ugyancsak a vasút jelenléte okozta a lakosság migrációját La Spezia és Sestri Levante felé. Ez a kivándorlás a 20. század elején öltött nagy méreteket, ami a mezőgazdaságilag kevésbé produktív területek elnéptelenedéséhez vezetett. A két világháború és az 1918-as spanyolnátha-járvány szintén jelentősen hozzájárult a demográfiai hanyatláshoz. A második világháború után a filoxéra miatt a vidék szőlőinek többsége elpusztult. A század végén fellendülést hozott a vidéken a modern infrastruktúra kiépítése, valamint a vidék bekapcsolása a turisztikai életbe. Ezt elősegítette, hogy a Cinque Terrét az UNESCO felvette világörökségi listájára.[6]

A bizottság indoklása szerint a kelet-liguri riviéra, Cinque Terre és Porto Venere között kiemelkedő értékű kulturális helyszín, rendkívül festői táj, amely az ember és természet harmonikus kölcsönhatásának révén jött létre és amely évezredek óta jól szemlélteti azt a hagyományos életformát, ami napjainkban is meghatározza az itt élő közösségek társadalmi és gazdasági életét.[7]

↑ a b Mariotti M., i. m. History: Before the Romans fejezet, 43-44. o. ↑ L'isola di Palmaria ed il Golfo dei Poeti (olasz nyelven). Le Cinque Terre: la storia. About-cinqueterre.com. [2010. szeptember 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. november 9.) ↑ a b Mariotti M., i. m. History: The Romans fejezet, 44-45. o. ↑ a b c d e f g Mariotti M., i. m. History: The Middle Ages fejezet, 45-50. o. ↑ a b c d Mariotti M., i. m. History: The Start of the Modern Age fejezet, 50-52. o. ↑ a b Mariotti M., i. m. History: From the 19th Century to the Present fejezet, 53-56. o. ↑ Decision - 21COM VIII.C - Inscription: Portovenere, Cinque Terre, and the Islands (Palmaria, Tino and Tinetto) (Italy) (angol nyelven). World Heritage Convention. UNESCO. (Hozzáférés: 2010. november 9.)