Bővebben: Dánia történelme Bővebben: Dánia társadalma a középkorban

A mai Dánia területe a régészeti emlékek tanúsága szerint kb. Kr. e. 12 500 óta folyamatosan lakott; a földművelés Kr. e. 3900 körül kezdődött.[1] A rómaiak kereskedelmi kapcsolatokat tartottak fenn az itteni népességgel.

A dánok elődei 1-400 között érkeztek a területre. Ekkorra a korábban itt lakó jütök áttelepedtek Britanniába, ahol az angolokkal és a szászokkal együtt angolszászokká olvadtak össze. 700 körül a királyi hatalom megerősödött, és ebben az időszakban alapították a legrégebbi dán várost, Ribét is.

A 8. századtól a 10. századig a dánokat (a svédekkel és norvégokkal együtt) viking néven ismerték. A vikingek Európa-szerte kereskedtek, fosztogattak és gyarmatosítottak. Viking felfedezők bukkantak rá Izlandra útban Feröerre, sőt Grönlandra és Amerika partjaira is elvetődtek. Ideiglenesen uralmuk alá vonták Anglia, Írország és Franciaország egyes részeit is (róluk kapta például a nevét Normandia). A dánok II. Knut dán király (1016–1035) királysága alatt uralták a legnagyobb területet Észak-Európában (Dánia, Dél-Svédország, Norvégia, Anglia).

Kereskedelmi útvonalakat szerveztek Grönlandtól az orosz folyók közbeiktatásával egészen Konstantinápolyig. 9. századi frank források (pl. Notker Balbulus műve) bizonyítják először a dánok létezését. Ezek egy Gudfred nevű királyról számolnak be, aki a mai Holstein területén jelent meg egy flottával, majd diplomáciai tárgyalásokat folytatott a frankokkal. 808-ban Gudfred megtámadta az abodritákat és elfoglalta Reric városát.

A dánokat 965-ben I. (Kékfogú) Harald, Dánia második elismert királya egyesítette és térítette keresztény hitre.

A késő középkorban a dán királyok uralták Skånelandot (Skåne, Blekinge és Halland tartományok), Dán Észtországot, valamint az észak-németországi Schleswig és Holstein hercegségeket. 1397-ben Dánia a kalmari unióban egy korona alatt egyesült Svédországgal és Norvégiával, ami 1523-ban Svédország kilépésével felbomlott. A reformáció 1536-ban érte el Dániát: az ország evangélikus lett. Ugyanebben az évben unióra lépett Norvégiával.

Az ezt követő két és fél évszázad folyamatos háborúskodást hozott Svédországgal. Az 1658-as Roskildei béke nyomán Skåneland Svédországhoz került. A Norvégiával való uniót az 1814-es Kieli béke bontotta fel, amikor Norvégia unióba lépett Svédországgal (1905-ig). Dán uralom alatt maradt Grönland, Izland és Feröer. Távolabbi gyarmatai voltak Dán India 1620–1869, Dán Aranypart (Ghána) 1658–1850 és Dán Nyugat-India (Amerikai Virgin-szigetek) 1671–1917 között.

A dán liberális és nemzeti mozgalmak az 1830-as években kaptak erőre, és az 1848-as európai forradalmak hatására Dánia 1849. június 5-én alkotmányos monarchia lett.

A porosz–osztrák–dán háborút követően Dániának 1864-ben le kellett mondania Schleswig-Holsteinről Poroszország javára. Ez a vereség mély nyomokat hagyott a dán nemzeti öntudatban, és ennek a vereségnek köszönhető a háborút követő dán semlegességi politika, amely lehetővé tette Dánia semlegességét az első világháború alatt. A háborút követően Versaillesban felajánlották Dániának Schleswig-Holsteint a győztes hatalmak, de Dánia – félve a német irredentizmustól – ragaszkodott ahhoz, hogy népszavazás döntsön a terület hovatartozásáról. Észak-Schleswigben 1920. február 14-én[forrás?] tartottak népszavazást. A lakosság 75%-a Dánia mellett döntött, s ennek megfelelően Észak-Schleswiget (Sønderjylland) még abban az évben visszacsatolták.

Semlegessége ellenére Németország 1940. április 9-én megszállta Dániát. Habár eleinte a németek engedélyezték az önkormányzást (ennek 1943-ban vetettek véget az erősödő ellenállási mozgalomnak köszönhetően), Dánia katonai megszállás alatt volt a második világháború alatt. A dánok erősen rokonszenveztek a Szövetségesekkel; 1900 dán rendőrt tartóztatott le és internált a Gestapo.

1945 februárjában 12 000 magyar katona jelentősebb katonai kiképzés nélkül került Dániába, ahol átvették az innen az orosz és a nyugati frontra átirányított német katonák helyét, és gyakorlatilag őrző feladatokat folytattak a német megszállók parancsnoksága alatt. A megbízhatatlan szövetségesnek tartott magyaroknak a németek nem mertek fontos katonai feladatokat adni: vasutakat és hidakat őriztek, néha pedig egyszerű munkaszolgálatos feladatokra küldték őket. 1945. április 22-én a Koppenhágában a Királyi Testőrség kaszárnyájában elszállásolt magyar katonák fellázadtak az azonnali frontra küldő német parancs ellen. Órákon át ropogtak a fegyverek Koppenhága belvárosában a túlerőben lévő németek és a gyengén felfegyverzett magyarok közt. A magyar csapatoknak májusban a dán-német határt átlépve ismét el kellett hagyniuk Dániát. A haza felé vezető út több német fogolytáboron keresztül vezetett. Azok közül akiket Bornholm szigeten a szovjetek "szabadítottak fel" csak kevesen tértek vissza Magyarországra a szovjet hadifogságból.[2]

A háború alatt Izland kikiáltotta függetlenségét, Feröer pedig széles körű autonómiát kapott 1948-ban. Dánia alapító tagja volt a NATO-nak és az ENSZ-nek, és 1973-ban csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez (a későbbi Európai Unióhoz). 1979-ben Grönland is autonómiát kapott.

Kis mérete ellenére Dánia számtalan komoly hadi- és humanitárius akcióban vett részt, többek között az ENSZ- és NATO-vezette műveletekben Cipruson, Bosznia és Hercegovinában, Koreában, Egyiptomban, Horvátországban, Koszovóban, Etiópiában, Irakban, Afganisztánban és Szomáliában.

↑ Poul Otto Nielsen: Denmark: History, Prehistory. Royal Danish Ministry of Foreign Affairs, 2003. május. [2005. november 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. május 1.) ↑ Søren Peder Sørensen (2012. május 11.). Magyar katonák Dániában. (Hozzáférés ideje: 2014. február 28.)