Fado

A fado a portugál városokban a 19. század eleje óta népszerű, valószínűleg a brazíliai vagy az afrikai néger zenéből eredő, kommercializálódott gitárkíséretes ének. Olyan melankolikus zenei műfaj, amelyet egy énekes (fadista) ad elő egy portugál gitár (guitarra) és egy spanyol gitár (violão) kíséretével.

Európai hazája Portugália, kialakulása az 1820-as évekre tehető. Az UNESCO kormányközi bizottságának VI. ülésén, amelyet 2011 novemberében Indonézia Bali szigetén tartottak, a portugál fado zene felkerült a szervezet szellemi kulturális örökségeket tartalmazó listájára.

A fado életérzése a portugál saudade szóval jellemezhető, amely egyszerre jelent vágyakozást, nosztalgiát, szomorúságot, fájdalmat, de egyben a szerelem és a boldogság lehetőségét is. A fado szó etimológiailag a latin fatum, 'sors' szóval van kapcsolatban. Valószínűleg afrikai rabszolgák és portugál tengerészek hagyományos zenéjéből formálódott, arab hatással. Más elképzelések szerint a brazil lundum és modinha stílusokból jött létre.

Két stílusváltozata él: a populárisabb, szórakoztatóbb lisszaboni és a kifinomultabb coimbrai. Előbbi az első ismert fadoénekes, a 19. század első felében élt Maria Severa művészetéből alakult ki; utóbbi pedig az 1920-as, 30-as években, az addigi fado erőteljesen stilizált változataként, Artur Paredes és fia, Carlos Paredes gitárművészek keze alatt.

A műfaj legismertebb előadója Amália Rodrigues (1920–1999) és Cesária Évora volt.